Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - FIGYELŐ - Monoszlóy M. Dezső: Megjegyzések két szlovák riportkönyvről
gálva alighanem kitapintható valami törvény- szerűség. Dominik Tatarka a neves szlovák író egyhelyütt ezzel kapcsolatban ezt írja: „...amikor realista prózaíróink, akik egyben a szocialista társadalom lojális tagjai, rávetik magukat a riportra, úgy vélik, hogy a riportban az igazság a legegyszerűbben állapítható meg (már ha egyáltalán megállapítható).“ Kétségtelen, hogy a riport sok esetben bizonyos fényképszerűséggel él, sok szubjektív elemet ki tud zárni, gyakran kellő analízis hiányában látszólag az író szubjektivizmusát is, innen erednek azután pozitív és negatív tulajdonságai. Vizsgáljuk meg ennek az igazságkeresésnek két riportkönyvben tükröződő útját Ladislav Mňačko Oneskorené reportáže (Elkésett riportok) című, s Roman Kaliský Obžalovaný vstaňte! (Vádlott álljon fel!) című művében. Mňačko már a címadásban bizonyos önkritikával kezdi „Elkésett riportok!“ Vagyis olyan riportokról van szó, amelyek nem kellő időben jelentek meg. Már régebben meg kellett volna jelenniük, akkor, amikor maguk a törvénysértések történtek (persze ismerjük azokat a gát- Iókörülményeket, amelyek az írókban s az őket körülvevő jelenségekben éltek s amelyek ezt az időszerűséget lehetetlenné tették). A nagy közönségsiker azonban, amelyben a könyv megjelenése részesült azt bizonyítja, ihogy ezek a riportok így elkésve is jelentős időszerűséggel bírnak. „Tanúság kíván lenni ez a könyv arról, hogy milyen sérelmek érték az emberek közötti viszonyt, s milyen módon történtek ezek a sérelmek. Figyelmeztetni kíván azokra a károkra, amelyek ezáltal a társadalmat és az egyént érték. S annak a reménynek kíván kifejezője lenni, hogy a felismert és pártunk által elítélt hibák többé nem fordulhatnak elő“ — írja könyvének előszavában Ladislav Mňačko, majd így fejezi be: „Sokáig készültem ennek a könyvnek a megírására. Tudtam, hogy egyszer majd megírom és megjelenik. Ez az idő eljött, megérett. Az a tény, hogy egyáltalán megjelenhet, hogy az olvasók kezébe kerülhet, azoknak a nagy változásoknak a bizonyítéka, amelyek életünkben végbementek.“ Egyszóval a könyv előszava már utal arra az igazságtevő szándékra, amelyről bevezetőnkben szóltunk. Nem kívánja egységébe bemutatni a társadalmi jelenségeket, hiszen mint máshelyütt írja, ő maga volt az, aki a pozitívumokról, az országépítésről folyamatosan beszámolt, hírt adott. Most azért beszél a negatív jelenségekről, mert azok az összképből annak idején kimaradtak. Bizonyos szépítéssel azt is mondhatnánk, hogy itt a társadalmi jelenségeknek bizonyos fajta különösségéről van szó. Ennek a bemutatása, megírása és leleplezése mindig hálás feladat volt az író számára. A különösség az esztétika központi kategóriája. Ennék a különösségnek a szférájában alkottak nagy realisták, egzisztencialisták egyaránt. Csak hogy itt már persze a megírás hagyanjához értünk, már pedig Mňačko könyvében a tartalmi mondanivaló elsőpillanatban teljesen háttérben szorítja a megírás módja iránt támasztott igényeinket. A közösen átélt jelenségek, a tudjuk így történt, s ezt végre valaki megírta, az egyetértésnek olyan zsilipjét nyitja meg, hogy annak felszabadító érzetében és gőzében az esztétikai igényesség elhomályosul. Marad az igazságtevő szándéknak a vizsgálata. Kikről ír a szerző, mit ír meg róluk? Az elkésett riportokban párttagokról, és az őket ért jogtalanságról van szó. Tisztában vagyunk azzal, hogy egy riportkönyv nem törekedhet semmiféle totalitásra, de ugyanakkor az is igaz, hogy a személyi kultusz idején sérelmek és jogtalanságok nemcsak párttagokkal szemben, de lojális pártonkívüliekkel szemben is történtek. Nos, hogy ezekről egyetlen történet sem szól, ez az igazságkeresésnek első stilizálása. Kétségtelen, hogy a jogtalanság megírása így jobban kidomborodik, hálá- sabb feladat, de az is kétségtelen, hogy a szem- és fültanú bizonyos hiányérzettől nem tud szabadulni. Az igazság második stilizálása abból a szerzői törekvésből ered, hogy az általa kiválasztott szereplők egytől egyig makulátlan hősök, így azután úgy érezzük, hogy a jogsértések nem is embereket, hanem amolyan ellensematista hősöket sújtottak. Hiányzik az emberi sorsok árnyaltabb megformálása, bemutatása. Nem akarunk tartalmi ismertetésekbe bocsátkozni a riportkönyv anyagával kapcsolatban, hiszen maguk a történetek már amúgy is az életből vett amolyan tartalmi kivonatok, eseménysorozatok, ami atmoszférát teremt, az a közösen átélt évek eseményeinek friss hatása. A szerző tudja ezt s így megelégszik a jelenségek felvázolásával. De hogy ez az atmoszféra ne csak számunkra, de tar- tósabban is konzerválódhasson, ez majd a regény, a nagyobb tablók, a kritikai realizmusnak lesz a feladata. Annál is inkább, mert hiszen, s ez Mňačko riportkönyvének időszerű és mához rögzített mondanivalója, ma már olyan társadalmi talajon állunk, ahol ezek a mélyebb analizisű regények is megszülethetnek, ma már azon a társadalmi talajon állunk, ahonnan Mňačko utolsó elbeszélésének hőse azt mondhatja: „Ma már nem megy az csak úgy, hogy ártatlan embereket el lehet ítélni!“ Amikor hiányosságról elmélkedtünk, tulajdonképpen a műfaj adta hiányokat emlegettük s nem szóltunk arról, hogy a részigazságok kimondása külön jelentőséget nyer azáltal, hogy Mňačko a jeles publicista, a közismert író mondja ki. Ez a körülmény természetesen jelen vizsgálódásunk keretén kívül eső szélesebb és elemzőbb tanulmányt igényel és érdemel. A könyv szükségszerűségére kár rámutatni. Megjelenése olyan tett, amely méltó szerzőjének írói rangjához. Amíg Mňačko az igazságot közvetlenül és tartalmában keresi, s ott ahol ez az igazság sebet kapott, Kaliský a jogos igazságszolgáltatás eseteiről számol be riportkönyvében. Itt