Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - DISPUTA - Mózsi Ferenc: Gondolatok az iskolai irodalmi nevelésről

képzőművészet, sem a sport. Marad a kártya és az ital! Tehát a fejlődésnek ez a tendenciája már ma azt követeli az iskolától, hogy az irodalomoktatás során a tanulókban egy egész életre szóló érdeklődést ébresszen fel az irodalom iránt. Az iskolareform a célkitűzést, e tantárgy célját, a tananyagnak a gyermekre gyakorolt hatását és annak feladatait változtatta meg. Nem az enciklopedikus ismerethalmaz az öncélú írói életrajzismeret, hanem a könyvek iránti — egy egész életre szóló — rajongó szeretet; az olvasási jártasság és készség kialakítása, sőt annak szokássá, a tanuló szükségszerű igényévé érlelése, vált az iskolai irodalmi nevelés feladatává. Célja, hogy — az anyanyelvi oktatással elválaszthatatlan egységben, a gyermeki értelem kibontakozásának és felfogóképességének megfelelően

— az irodalom (nemcsak közvetlen politikai vonatkozású részében, hanem a maga egész összefüggésében, s a népek egész életét kifejezve) a gyermeki egyéniséget, az ifjúságot sokoldalúan formáló gazdagságában hathatósan járuljon hozzá a kommunista neveléshez. Az az elhibázott és meggondolatlan maximalista követelmény, amely 1961 és 1962-ben két nyelven Irta elő az irodalmi nevelés oktatását, a magyar tannyelvű alapiskolákban is, éppen a tantárgy e nevelési céljának elérését akadályozta. Ezért 1963. szeptemberétől a minisztérium hatálytalanította e rendeletét.

A kialakult új helyzetben elsőrendű feladatunknak tekintjük: a tanuló tudatos olvasóvá nevelését. Mert dőre hiedelem azt vélni, ha valaki megtanulta az ABC-ét, akkor olvasni is tud. Aki elolvas egy regényt, nem bizonyos még, hogy érti is. Nem bizonyos még akkor sem, ha követni tudja cselekménysorát, „sto- ry“-ját, s kitűnően el is tudja mondani utólag. Mert az irodalmi művek lényege, tartalma

— nem egyenlő a cselekménnyel, a „story“-val. A lényeg megtalálásához más is kell, mint a betűk ismerete. Benedek Marcell szerint „az olvasás művészete“ az, amit minden olvasni szerető embernek el kell sajátítania, hogy minél teljesebben értse és élvezze a műalkotásokat. Am melyek azok az ismeretek, amelyek a pedagógust a legjobban hozzásegítik egyrészt ahhoz, hogy minden gyermeket műértővé, az irodalom rajongó hívévé, másrészt irodalom értővé neveljék ? Fontos ezt tudni, mert az olvasóvá nevelés a kommunista erkölcsösségre való nevelésnek is egyik bevált eszköze. A jó, az etika ugyanis önmagában nem ötlik szemünkbe, hanem csak akkor, ha azt a szépség, az esztétika ragyogó fénye világítja meg. A kérdés tehát: milyen konkrét irodalmi anyagnak van döntő szerepe a tudatos és művelt olvasóvá nevelés folyamatában? Mert ne feledjük: azzal is számolnunk kell, hogy sok olyan részismeret, amelyet a tanuló az iskolában kap, nagyon gyakran teljességgel kihull a fejéből. Ha emellett e tananyag elsajátítása semmiféle szerepet nem játszik a gyermek értelmi és érzelmi, esztétikai és erkölcsi fejlődésében, nyilvánvaló, hogy az ilyenfajta

ismeretek programba iktatása teljesen fölösleges. Ám melyek azok az ismeretek, amelyeket még az irodalom leglelkiismeretesebb tanulása esetén is elfelejt a tanulók többsége ? Mit nyújt az elfelejtett tananyag tanulása a gyermek irodalmat élvező és egy életre igénylő szükségéhez, olvasói és etikai fejlődéséhez? Ezek sajnos olyan kérdések, amelyeknek kutatásában a pedagógia és a pszichológia világszerte mégcsak az empíriánál és a találgatásoknál tart. Pedig itt is el kell jutnunk a tudományos tervszerűségig. Elvégre tudományos biztonsággal kellene tudnunk, hogy a tanított ismeretek hogyan tükröződnek és milyen szilárdan vésődnek emlékezetükbe. Milyen meglévő ismeretekre építhetünk? Az űjat milyen fogalmi szinten, milyen megfogalmazásban tudják a legjobban megérteni és milyen műveleti szinten tudják alkalmazni. Amíg ezt tudományos biztonsággal fel nem tárják, addig az irodalomoktatásban sok az ösztönösség. Világszerte folyik a lázas kutató munka, ezen izgalmas kérdések megválaszolása, ám eddig még csak részeredményekről számolt be a pedagógiai tudomány. Márpedig ahhoz, hogy a modern kor hatalmas és egyre növekvő tudásmennyisége mellett az iskolai irodalmi nevelés a gyermek gondolkodó képességének fejlesztésére, a tájékozódás eszközeinek az ismeretére, az irodalmi Szép felismerésére, megszerettetésére és igényének tudományos biztonsággal való megalapozására törekedjék, ahhoz a tudományos tervszerűség alapvető feltétel. Ugyanúgy mint ahogyan az emberiség egészsége biztosításának alapvető feltétele, hogy az orvostudomány kidolgozza a teljes preventív gyógykezelés tudományos eljárását, vagy mint ahogyan a modern energetikának alapvető kérdése az atomenergia olcsó, gazdaságos, hétköznapi felhasználásának megoldása.

Mindez egyelőre azonban sajnos csak a távoli jövő zenéje. Mi az, amit már most, már ma meg lehet és meg kell tennünk ? Neveljünk az iskolában irodalmi műélvezetre! Hogy jobban szemléltessük az új értelemben használt „műélvező“ kifejezés fogalmát, idézzük Stend- halt, aki „Rossini élete“ című művében a zenei „műélvezők“ két típusát rajzolta meg. Az egyik, „egy öreg katonai szállító“, kitűnik kifogástalan, abszolút hallásával. „Ha ez az ember szokás szerint hamisan játszó verklit hall, megfelelő ütembe illeszti a fatális hangszer dallamát“ ... jelzi egy tekintélyes zenekar legparányibb hibáit; megnevezi a téves hangot és a hibát vétő hangszert. „Ez a maga nemében egyedülálló ember pontosan lejegyzi az áriát, amelyet éppen az imént énekeltek el neki úgy, ahogyan egy gyerek leírja La Fontaine meséjét, ha a család valamelyik barátja felkéri őt erre, mert ki akarja próbálni a gyerek ismereteit.“ Ugyanakkor ez az ember teljesen közömbös a zenével szemben. „Azt hiszem, aligha lehetne a hangok meghatározását illetőleg jobb, de a hangok varázsa iránt süketebb fület találni.“ A hangok az ő számára csak zajt jelentenek; a zene olyan nyelv, ame