Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Dominik Tatarka: Fonott karszékek

egészen elkeseredtem, majdnem hogy vitriolt ittam. Aranyos, szívem, kincsem, egyetlenem. Akkor hát pezsgőt iszunk.

Danielia az asztal alá dobta a párnákat. Odatelepedtünk. Hová máshová? Hadd legyen, ahogy még sose volt. — Akár a gyerekek, kíváncsi volt mindegyikünk, milyen a világ, ha vidámabb oldaláról tekintünk rá. S én, a tapasztalt férfi, kibontottam a durranó pezsgős üveget és megtöltöttem a poharakat. Az asztal alól nyújtották oda poharukat. S az asztal alatt egy hajtásra ki is ittuk.

— A pezsgő nem az én ötletem volt. Ezt Bertalan eszelte ki — mondta Danielia, bár nem is volt igaz. — Nézd meg jól. Nevetséges, akár mi magunk, de jó fiú. Nem?

Mauricette előbb námnézett, majd Da- nielára. Mauricette már túlesett a dolgon. Most szerencsétlen és szomorú volt. Ha szerencsésen végződött volna az esete, akkor most nem volna itt egyedül. Megcsókolta az arcomat és megtapogatta a hátamat, hogy jó legyek.

Danielia meg akart mutatni barátnőjének. Furcsa, de én magam is valahogy így okoskodtam. Meg akartam mutatni valakinek Daniellát. Mikor az Északi pályaudvarra kísértem, Gregor anyó járt az eszembe, bár tudtam, hogy ez lehetetlen. Nézzen csak meg bennünket, összeillünk? Nem mintha nem tudnánk, de látni akarjuk a szemében, mit gondol rólunk. Mindketten önérzetesek vagyunk. Mi ketten szeretni akarjuk egymást, talán rövid ideig, vagy egy egész életen át, nézz meg jól bennünket, kedves Mauricette, mert te jót akarsz nekünk.

Mauricette valami ügyvéd miatt volt elkeseredve. Most karácsonykor kellett volna bemutatnia őt a családjának, ahelyett csak egy csokor virágot küldött neki. Simogatta a hátamat, és arra kért, hogy ne tegyem ugyanolyan szerencsétlenné Daniellát.

Az asztal alatt megittuk a második pohár pezsgőt is. A változatosság kedvéért áttelepedtünk az ágyra, ettünk, ittunk, beszélgettünk, dalolgattunk, fecsegtünk, ingre vetkőzve ugrándoztunk és táncoltunk, és szépek voltunk, mert föllelkesített bennünket saját csinytevésünk és fecsegésünk. Aztán hirtelen elhallgattunk, begubóztunk, s még ez is nevetséges volt számunkra. A féktelen és gondtalan, s talán könnyelmű és kiagyalt játék folyamán láttam, amit csak látni lehetett, s ami természetesen a legjobban vonzotta a szemem; megbámultam a lányok inge alatt rugalmasan domborodó kicsi labdákat, a rajtuk kiütköző mell apró bimbóit, s körülöttük a sötétebb vagy egészen sötét napudvart, mikor eltáncoltak felettem, bőrük hamvasságán láttam a finom pettyeket és hajszálakat. Ha elvesztem a fejem, akkor végem van. Egyszer összebújtunk már, s aztán rosszul éreztük magunkat mindketten és szomorúak voltunk. Kemény nyaklevest kaptam akkor. Óvakodtam hát minden meggondolatlanságtól.

— Lányok, csak beszélgessetek, mondjátok el egymásnak, amit még el nem mondtatok. De engem ettől a pillanattól kezdve vegyetek úgy, mintha aludnék! Ezzel a takaró alá bújtam, a hatalmas ágy kellős közepén. Boldogan, hálásan, minden nagyzolás és színlelés nélkül aludtam el közöttük — bár lehet, kissé udvariatlanul. Mindez szerepemhez tartozott, a leányinternátusba tévedt fiú, az árva lányok fivérének szerepéhez, bizonnyal nem volt fivérük, s olykor, még e kellemetlen ünnepek alatt is — sokkal nehezebb perceket éltek át, mint én. Mielőtt elszunnyadtam volna, még hallottam a lányok suttogását.

— Azt gondolod, igazán alszik?

— Igen. Ha nem hiszed, hát győződj meg róla, rángasd meg a haját.

— Ha te hiszed, én is elhiszem, bár egyszer már megégettem magam, hisz tudod.

Csak suttogjatok! A fenyőerdő is így susog, ilyen a patak csobogása is. Csupa kellemes dologra gondoltam, akárcsak álmomban. Végül el is aludtam, s mert ilyen jól még sose aludtam, mindig odább, odább húzódtam tőlük.

Mikor felébredtem, már világosság volt, valami új, másféle nap.

— Danielia, itt vagy?

— Ühüm, Mauricette már felöltözködött, és elment, valami ennivalót hoz reggelire. Nem számolt ezzel a látogatással. Ennek is te vagy az oka.

— Danielia, aludj. Szépen csukd be a szemed és aludj. Itt vagy, s ez nagyon jó.

— Vigasztalásul megveregettem a hátát, hogy jobban aludjon.

Meg veregette ő is az enyémet:

— Alszol már? Akkor is megmondom: szép tőled, hogy észrevetted, el nem utaztam. Azzal a kis bőrönddel, az bizony izgalmas egy dolog volt. Valaki mégis cSak