Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Mács József: A mostoha és a lánya
— Csináljon velem, amit akar, én anyám mellől nem megyek el — hajtotta Mari a magáét. — Te szajha — üvöltötte a pásztor és elkapta a lány nyakát. Ujjai vaskapocsként fonódtak a torkára. A szeme kidülledt, arcáról lefutott a vér. Talán meg is fojtotta volna, ha a levegőben nem búg fel a trágyaszóró repülőgép. így azonban ellökte magától Marit, aki halálos ijedelemmel a szívében, ételhordóról és minden egyébről megfeledkezve futott le a faluba. — Még ma eltakarodj! Ne találjalak otthon — ordította botjával hadonászva a lány után. — Tönkre akarod tenni az életemet? Bele akarsz gázolni a becsületembe? Te bitang! Káromkodott, szitkokat szórt egész délután, köpködte az ocsmány szavakat. Kínozta, verte az állatokat is, és fogadkozott, esküdözött, hogy még este elkergeti a lányt. Mert ő nem akarja, hogy ujjal mutogassanak rá: ez az az ember, aki erő- szakott vett a lányán! Nem akarja, hogy tárgyalásra és börtönre kerüljön a sor. Negyven éves korára érte meg, hogy háza, kertje és szép keresete van. És tisztelete az emberek előtt! Tanácstag, közügyekbe szól bele ... A falu terjeszkedésében neki is van része. És hogyan szépül a faluja! Elnyújtózkodott a tetőn és számbavette a dolgokat. Az iskola, a középületek és a fásítatt park helyét. Megdobogtatja majd az emberek szívét a sok látnivaló. Javasolja is egyszer, hogy a tanácstagok itt üljenek össze a tetőn, mert csak innen lehet rendesen megfigyelni az alakulást. Csupán néhány pillanatig foglalkozott ezekkel a gondolatokkal. Marit látta újból, egyre csak Marit, aki teljesen elronthatja az ő életét. A lánynak el kell menni. Nélküle talán jóra fordul minden, visszanyeri elveszített nyugalmát. A szokottnál később terelt be, mintha ezzel is sejtetni akarta volna Marival, hogy az elmenésére várt. Besötétedett, mire betaszította az ajtót. Nem égett még a villany, így hát csak hallotta, nem látta, hogy sír bent valaki. Felesége temette tenyerébe az arcát. — Nincs jányunk, kereshetjük — zokogta fájdalmas szívvel. — Mi történt? — Elszökött a barátnőjével. Autóbuszon mentek, a városból üzent nekem, hogy ne aggódjak. Holnap csendőrökkel hozatom vissza. Nem engedem, hogy idegenben elromoljon. Nem akarok kurvát a jányom- ból! A pásztor behúzódott a sarokba, onnan mondta: — Sose hozasd vissza. A mai fiatal tudja, hogy mit akar. — Biztosan miattad szökött el, amiért nem voltál hozzá olyan, mint régebben. A gyerek érzékeny ilyen korban! — Én nem bántottam — hazudta szemrebbenés nélkül és bekapcsolta a televíziót. — Majd visszajön, ha megunja. Ne féltsd, van magához való esze, nem vesz el a világban. De az asszony csak sírt görnyedten, ma- gábaroskadtan és olyan pózban, mintha már míg élne, mindig így siratná az elszökött lányát. A pásztor nem hallgathatta sokáig felesége jajgatását, fogta a kalapját, a botját — enélkül soha egy lépést nem tett — és nyitotta az ajtót. — Megyek sörre — jelentette be a feleségének és behúzta maga után az ajtót. A holdvilágos, csillagos éjszakában terhétől megszabadulva fiatalosan, könnyen lépkedett. Mari elment, elszökött a barátnőjével s neki többé nem kell rettegnie, hogy kitudódik a dolog. Elutazott a lány és a nyomasztó éjszakáknak vége. Terelheti a nyájat, farigcsálhat mint régen, fütyörészhet is kedvére, Mari nem hozza fel többé az ebédjét, nem juttatja eszébe barbárságát. A korcsmában kevesen voltak, ő sem akar hosszan elidőzni a pult mellett. Kikérte a sörét, melléje a féldecijét. Aztán összekeverte és megitta a löttyét. Elköszönt. Az ajtónál beleütközött egy menyecskébe, barátjának, a pusztai pásztornak a lánya volt, aki ide jött férjhez a faluba. Szólt hozzá az asszonyka, de ő nem tudott a szemébe nézni, a hasán állt meg a tekintete, kerekedő kis hasán, amely úgy dagadt, mint a cipó. Vörösen, félelmes gyötrődéssel fordult ki az éjszakába. Remegett a lába. — Hátha Mari is így állít haza? És a falu előtt, mindenkit tanúnak híva rám mutat: én vagyok a gyereke apja! Azon az éjszakán hánykolódott megint, nem aludt egy picurkányit sem, reggelre csurom víz lett az inge.
