Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - Mács József: A mostoha és a lánya

— No mért?

Mari ráemelte a szemét.

— Olyan furcsa a tekintete — jegyezte meg.

— Mi a furcsa rajta — kérdezte és csak nézte a lányt, aki már feszélyezte magát.

— Nem tudom.

— Mondd ki bátran — biztatta a pásztor s erőltetetten mosolygott és megölelte Marit.

— Nem merem kimondani — hajtotta le a fejét szégyenlősen s nem tudta kitalálni, mi okozhatja apjában ezt a szokatlan nyájaskodást.

— Én kimondom, jó? — kacsintott a szemébe, a hangja fojtott volt, rekedt.

— Nem bánom — szólt Mariból a kíváncsiság.

— Nagy lány vagy. Erős, egészséges. Kíván a szemem.

— Ne folytassa — hökkent meg a lány s ösztönösen széjjelpillantott, de senkit sem látott a közelben.

— Nagy lány vagy és nem az enyém. Nem az én vérem vagy. Másképp szeretnélek mint eddig — hajtotta eszelősen, mámorosán.

— Nem akarom, hogy másképp szeressen — rémüldözött Mari s elhúzódott az apjától. — Gyerek vagyok. A gyereke vagyok!

— Nem vagy gyerek! Nem vagy az én gyermekem! — hadarta fojtott hangon s magához rántotta a lányt, aki vergődött a szorításában, mint madár a kelepcében.

Ijedten vert a szíve, félt a pásztortól.

— Engedjen!

— Erősebb vagy anyádnál is — szorította, fogta egyre erősebben.

— Kiáltok — fuldokolt Mari.

— Azt megteheted. Nem hallja senki. Ketten vagyunk a legelőn. Meg a nap, de az is elbújt.

— Megmondom édesanyámnak — bugy- gyant ki szájából a sírás, és védekezett.

— Agyonverlek, ha nem hagyod magad

— vesztette el józan eszét a pásztor.

Aztán nem törődött a lány ellenkezésével, karmolásával, rúgkapálásával; erőszakkal, durván vette el, amit akart.

Mari feküdt a fűvön, mint akit megsemmisítettek, semmivé tettek. Kifosztottan, kiraboltan fúrta bele fejét a fűbe és keservesen zokogott.

— No ne sírj — szólt rá a pásztor mogorván. — Minden lánnyal megtörténik az

ilyesmi. Veszek neked mindent, amit szemed és szád megkíván.

— Nem kell. Magától semmi sem kell. Látni se akarom. Gyűlölöm, utálom — to- porzékolta.

— Beszélsz róla,?

— Beszélek.

A pásztor hallgatott egy sort, rágyújtott, eregette a füstöt s közben fejéből is elpárolgott a mámor. A csordára nézett, az állatok kérődztek két nagy fa árnyékában.

— Vóna szíved becsukatni. Akárhogy történt, én neveltelek. Vóna?

Mari nem szólt semmit, igazgatta a ruháját.

— Hallgatsz a dologról?

— Anyám előtt nincsen titkom. Tönkretett, meggyalázott, kurvát csinált belőlem, elmondom neki.

— Ha szólsz anyád előtt, annyi mintha a falu előtt szólnál.

— Nem bánom.

A pásztor látta, hogy szép szóval nem megy semmire. Megmarkolta a botját és szikrákat szórt a szeme.

— Ide nézz ne!

— Mit nézzek?

— Ezt a botot.

— Látom.

— Ezzel verlek agyon, ha nem fogod be a szád!

— Agyonverhet.

A pásztor dühösen vágta földhöz a cigarettáját.

— Nemcsak téged verlek agyon. Anyádat, a testvéreidet, az egész családot kiirtom. Ezt akarod?

Mariban megakadt a szó, térdére hajtotta fejét és piszegett. A pásztor torkig volt már a nyafogásával.

— Elmehetsz, beszélhetsz — mondta félelmetesen.

A lány nem mozdult.

— No, kotródj a szemem elől — dörgött a hangja s visszhangzott a közeli erdőben.

— Nem felelek magamért!

Mari felkapta az ételhordót és leszaladt a meredekről. A völgyben sem csendesített, rohant hazáig. Mintha kergették volna.

A pásztor sokáig követte a tekintetével s ahogy távolodott tőle a lány, úgy nőtt lelkében nyomasztóan a teher. Egyszerre rádöbbent, hogy végzetes hibát követett el. Ha kitudódik a dolog, szedheti a sátorfáját, kinézik a faluból.