Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

sabb, áll az őstörténet nemcsak azért, mert földrészünk történelmi fejlődésének kiindulópontját a középeurópai őshazába helyezi, de mert mint páratlan nemzeti tudomány, mindennél alkalmasabb arra, hogy germán eleink kulturális elsőbbségének eddig dívott alábe- csülését megszüntesse."

Hans Neumann, e mítosz korszerű felmelegítője, e „páratlan nemzeti tudomány" kommentátora, könyvét — Wandlung und Erfül- lung, Stuttgart, 1934 — Hitlernek, a „Führer- nek és költőnek" ajánlja: „a germán eszme megtestesítőjének“; és — mint bevallja — a mítoszt tárgyaló könyv alcíméül a legszívesebben ezt írta volna: „nemes tudomány". E nemes tudomány a világpusztulást kategorikusan a germán „beteljesedéssel“ egyenlíti: „A világfenyegetettség, ez a tragikus elveszett- ség és hallatlanul borzalmas kiszolgáltatottság mindenképpen a germán világkép tartozéka" (28). Itt a ragnarök „a tragikus germán háborús jellegnek megfelelően, egyben a világpusztulást is jelenti... A germán adottság ezeket a harcokat sommás egyenlítésben nagyszerű szimfóniává koncentrálta, teljesen egyértelmű kimenetellel: óriási világpusztulássá“ (47—8). A világpusztulás, mint világpusztítás, a végtökéletesség állapotában gló- riázza a hősi halált: „úton vagyok a tökéletességre. Az egyes ember csak az utolsó próbáért él, mely ugyanakkor földi halálát is jelenti" (49).

Neumann a svédországi möjebrői lovas síremlékkel kapcsolatban a római és a germán harcos-ábrázolás különbségét vezeti le: „A római kép triumfálén örökíti meg az elinté- zettség, az ellenség fölött aratott győzelem gesztusát, a germán kép mindig indulást jelent: az újba, a teljesen elintézetlenbe. A győztes triumfálás helyébe a talán győztes, a talán szerencsétlen aktivitás lép... Itt a jövő valószínűleg a végleges pusztulást jelenti. Ezzel a germán mítosznak az idilltöl a pusztulásig futó vonala lesz meghúzva" (6). Ezek a Neumannok a pusztulás szót úgy forgatják a szájukban, mint a rágógumit: ebből a pótszerből szíjják bölcsességüket, világnézetüket, történelmüket, erkölcsüket, minden mástól való elkülönbözöttségüket. Elveszett posztokat glóriádnak, az eleve elveszettség mámorában akarnak tragikusak lenni, és nem veszik észre, hogy épp ez az „Untergang“-kéje\gés tesz eleve lehetetlenné minden tragikai magatartást. Tragédiaképtelenek és így tragédiajogtalanok. Amikor Werner Deubel a „német tragikus titkot" akarja felfedni, — önmagukat elvesztve ébredni, és pusztulásukkal utolsó nagyságukat kinyilatkoztatni“. (Literarische Welt, 1933. 13. sz. — akkor lényegében a nihilizmust igazolja. Neumann hiába keresztezi a tragédiát a pusztulás tudatával, ez a viszonylat eleve terméketlenségre van ítélve: a negatív indíték el- •emészt minden emberi pozitívumot: „Mert csak a tragikum és a kikerülhetetlen pusztulás őrzi meg az életérzet kemény tisztaságát a

germán vallásban és költészetben. Itt a merész bátorság igazában csak az elveszett poszton ébred fel. És elveszett poszton állni sose adott okot arra, hogy ezt elhagyják, sőt épp ez a halálavatottság jelentette itt a magasba törő életérzet főingerét." (23). E vonatkozásban az erkölcstudatot elemészti az ingertudat. Innen már csak egy lépés a halálorganizmusig. A keresve keresett és így vállalt elveszett poszt a Sein zum Tode negatív kiteljesedése. Szerepjátszás, szerepvállalás: a póz halálos konzekvenciája.

Az antifasizmussal kapcsolatban sokat és sokszor írtunk az elveszettnek látszó őrhelyek pozitív jelentőségéről. Vissza-visszatérő tételként ismételtük: az elveszett poszton állók becsülete mindig megmarad. Az antifasiszták az ellenállásban, az illegalitásban, börtönmagányukban, láger-kiszolgáltatottságukban, vállalt posztjukon eleve elveszettként álltak, de sose — elveszetten. Nem a halálra gondoltak, de az életre, sose magukra, de a többiekre, az utódokra, a jövőre, az utókorra. Mindegyikük világot jelentett: vállalást, tartalmat, ígéretet, folyamatosságot, add továb- bot, láncot, melynek nem szabad megszakadnia. A helytállás volt a fontos. Helytállás a tényleges fegyverposzton, helytállás, ha az összekötő kapocs megszakadt, helytállás a teljes izoláltságban, amikor meztelenül álltak, nem az Isten, nem a mindenség előtt, hogy a költők felgyúltan és tárulkozón énekelték a világba, de meztelenül kínzókamrákban, bitók alatt, golyófogó falak előtt, hóhérok között — és mégis élőn, győztesen. A vértanuk mindig elveszett posztokon állnak és mind megmaradnak: élnek és éltetnek, mert őrhelyükön külde_ tésükben maradtak: ők jelentik a becsület és tisztaság pusztulását. E kettő nélkül halálból nem lehet élet. Hóhérok nem állhatnak elveszett poszton: a hóhérkodás nem őrhely, nem életfigyelés, életvigyázás.

A hóhérkodás a zsarnokság függvénye. A zsarnokot és a hóhért áldozataik éltetik és áldozataik veszejtik. Jelenük: mások halálszenvedése, de jövőjük a gyilkosságokban fül el:

„Zsarnok, ki mindent eltiport,

Rettegjen sok példás halált.“

Aragon verssora az antifasiszta vértanúság történelmi igazságát, kihatását érzékelteti: a „példás", az éltető halált, az élet-halál-vi- szonylat e legszebb, legnehezebb paradoxonét. A fasizmus ezt a halált kénytelen kirekeszteni, elkülöníteni, meggyalázni. Nyugat-Németor- szágban van egy ún. Volkstrauertag (népgyásznap), melyről a „Háborús áldozatok és Katonakötelékek Munkaközösségének elnöke, Hildebrand Quehl, volt ezredes a következőket mondotta: „Mi természetesen sajnáljuk azokat a halottakat, akik a koncentrációs táborokban pusztultak el, de ezeknek, véleményünk szerint, nem lehet semmi közük a mi Volks- strauertágunkhoz, mely egyes egyedül az elesett katonák és a légitámadásoknál meghalt