Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Ladislav Mňačko: A tanú
— Ma láttam ... látom ... először ... persze akkor biztosan, egész tisztán láttam őt... — Tehát, hatvan-nyolcvan méter távolságból? Ügy megfigyelte, hogy a mai napig emlékszik rá? — Láttam őt egész tisztán. — Lehet, hogy olyasvalaki volt, aki hasonlított rá. Oly távolságból... Annyi év elteltével, hogyan tudja, hogy az itt jelenlevő vádlott volt az? — Hogy tudom ... hogy tudom ... hát megmutatták a fényképét... — Milyen fényképet? Ki mutatta meg a fényképet ? — Itt ennek a vádlottnak a fényképét, akkor mutatták meg, amikor beidéztek a rendőrségre ... azt mondták, hogy ő az ... — Ő az? — Igen, ő. Megismerem őt jól... — Tehát ráismert biztosan ... most jól emlékezzék vissza... a vádlottnak abban az időben, amikor a kúszó gyerekre lőtt, volt bajusza? Szakálla? Vagy ugyanolyan borotvált arca volt, mint ma? Az államügyész tiltakozott, a kérdést nem tartotta megengedhetőnek, de már késő volt, a bizonytalan tanú körülnézett, mintha valahonnan várná a segítséget, majd azt mondotta: — _Nem tudom ... már nem emlékszem rá___ A tárgyalóteremben kitört a vihar, amelyet semmiképp sem tudott az elnök csengője elcsendesíteni. Végül is felfüggesztették a tárgyalást. Hálásan néztem a közönséget. Barátaim, derék emberek vagytok! Szünet után a bíró szigorúan arra figyelmeztette a közönséget, hogy a legcsekélyebb rendzavarás esetén kiürítteti a termet. Majd kijelentette, hogy a tanú további kihallgatását nem lehet folytatni, mert hirtelen megbetegedett. Ez győzelem, a védőügyvédem győzelme. Azonnal felállt s bejelentette, hogy ilyen körülmények között a kihallgatás végéig nem lesznek már semmiféle kérdései. A terem harsány tapstól visszhangzott, a bíró hiába csengetett, hiába kiabált valamit, később megadta magát a sorsnak, rezignáltan összezsugorodott a székén, s várt, amíg a közönség elcsendesül. ízetlen komédia volt. Az államügyész azt javasolta, hogy szólítsák be a következő tanút, a bíró megkérdezte, hogy van-e erre egyáltalán szükség, majd rövid egyezkedés után az államügyész nem ragaszkodott a további tanúvallomáshoz. Nem sorolom fel azokat a szidalmakat és vádakat, amelyekkel ez a dühöngő senkiházi beszéde befejező részében illetett. Hiszen csak egyszer kerüljön a kezem közé... Védőm viszont tömör, de nagyszerű volt. — Minek ez a bűnvádi eljárás? Már csak célszerűség szemszögéből nézve is értelmetlen. Hisz a vádlott egész életfelfogásával, életének a legnehezebb szakaszán, a hazánk szabadságáért vívott küzdelemben való kockáztatásával, sokéves termékeny munkájával bebizonyította, hogy az a vád, amelyet az államügyész úr kissé túlzott hevességgel a szemébe vágott, képtelenség. Ellenfelem párhuzamot vont a könyörületből elkövetett emberölés meg- engedhetetlenségéről szóló törvény — mondjuk az orvos, és ügyfelem cselekedete között. Felhívom a figyelmet azonban arra, hogy ez két teljesen különböző dolog, itt háborús mozzanattal állunk szemben, amelyet nem lehet a békeidők paragrafusaival mérni. Ügyfelem nem tagadja, hogy megölte a fasiszta erőszak két halálosan megsebesített, kínok között fetrengő áldozatát. A vádló ellenvetése, hogy az áldozatok az est beálltával biztonságosabb helyre kúszhattak volna, sem állja meg a helyét, mivel nincs semmiféle bizonyítéka azok tényleges állapotáról a vádlott vallomásán kívül, aki az egyetlen, ismétlem egyetlen szemtanú volt a régi dráma színhelyén. Bár kiteszem magam annak a veszélynek, hogy a törvényszéki tanács meg dorgálásban részesít, de az erkölcsi kényszerítő szükségszerűség az't parancsolja, hogy kijelentsem — ilyen körülmények között a vádlott helyében én is ugyanazt tettem volna, sőt meggyőződésem, hogy így cselekedett volna minden humánusan érző ember. Végül pedig még annyit, ha a bíróság meg is lenne győződve a vádlott bizonyos fokú bűnösségéről, arra kérem, vegye tekintetbe azt is, hogy ez az epizód a vádlott életében lényeges, ha nem éppen döntő szerepet játszott, amely őt a fasizmus elleni harc táborába vezette. Ezzel szemben a vád tanúinak erkölcsi értéke kétes. Ha ügyfelem jogi előírásokban való járatlansága folytán elkövetett is valamit, ami ellentétben lehet, de nem kell, hogy feltétlenül ellentétben álljon az érvényben levő törvényekkel, újból ismétlem, vétkét a békeidők törvényei szerint ítélik meg,
