Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Ladislav Mňačko: A tanú
arra, hogy vezessék elő a letartóztatott kapitányt. Amikor távoztunk, köszönés helyett azt mondta — mi még látjuk majd egymást... Láttuk egymást többször is, amint múltak az évek. mindig adódott alkalom egy- egy találkozásra, s mintegy figyelmeztetésül tudtomra adta, hogy nem feledkezett meg az incidensünkről. Egy időre eltűnt valamelyik járásban, de később felfelé ívelt a pályafutása, egyre hatalmasabbá, félelmetesebbé vált, amíg csak a Vág és a Tátra ura tisztségébe nem küzdötte fel magát. így neveztük őt egymás között, nem is a tisztséget, hanem inkább pozícióját illetően Szlovákia egyik leghatalmasabb, legfélelmetesebb embere volt, s nevének hallatára egyesek reszketni szoktak. Ötvenhétben fogadást rendeztek a Carl- tonban egy szovjet vendég, a felkelés résztvevőjének tiszteletére, akiről később kiderült, hogy egy szélhámos volt és Moszkvában lecsukták. A vele való találkozásra meghívták azt a néhány partizán- parancsnokot is, akiknek nem volt az egész idő alatt semmiféle huzavonájuk és káderhibájuk. Tisztségemből eredően tudtam egyet-mást a felkelésről, s nem tetszett nekem az a férfiú, a nevével sohasem találkoztam. Ott volt a teljhatalmú kopasz is. Kötelességemnek tartottam őt legalábbis figyelmeztetni, hogy itt nincs minden rendjén. Mindjárt az első szavaknál letorkollt, mert ő tudja a legjobban, hogy mi van rendjén és mi nincs. Akkor este elég nagy ivás volt, s amikor szétszéledtünk, egyszerre rámrontott, mint egy megvadult bika. — Ide figyelj, te... — ripakodott rám dühösen — mi egyszer nagyon összeverekszünk Elöntött a méreg. Talán ijesztgetni akar? Találjon magának másokat, akiket megijesszen, már rég elmúlt az az idő, amikor még féltem az árnyékoktól. — Mi nem verekedhetünk össze... — válaszoltam nyugodtan. — Miért? — Azért, mert ha lekenek neked egyet, vége a verekedésnek ... Azzal sarkon fordultam és nyugodtan hazamentem. E vakmerőségem hallatára a körülöttem álló emberek kővé meredtek, mint a Gogol Revizorjának szereplői az utolsó jelenetben. Fejemben ugyan éreztem a bor hatását, hát aztán, ijesztgesse azokat, akik hagyják magukat... Most pedig itt vagyok a magánzárkában kétrendbeli gyilkossággal vádolva. Ő a Szovjetunióval való kapcsolataink tisztaságának következetes őre, újabb esetet könyvelt el sikerei könyvében. Ez pedig azt jelenti, hogy már eldőlt a sorsom, azt jelenti, hogy már az ítélet is kész. Persze, hogy elítélnek, nem mernek vele ellenkezni, nem az első eset, hogy erőszakot alkalmazott a bírósággal szemben. Hogy ilyenre vetemedjen két évvel a XX. kongresszus után ... így már nyugodtabb voltam. Legalább tudtam, miről van szó ... A tárgyalást megelőző napon megcsörrentek a kulcsok az ajtóban. — Látogatója érkezett — közölte velem az őr. Az asszony volt, gondterhelten, megöregedve, szemei kisírva. — Valid be — rimánkodott — vallj be mindent, amit kívánnak tőled ... csak úgy mentheted meg magad ... Tehát ilyen módszerekhez folyamodnak, még ma is! Szörnyű haragra gerjedtem, dühös voltam az asszonyra is. — Hallgass — torkolltam le őt. — Tudom, mit kell tennem! Erre a komédiára nem leszek kapható! Ez persze nem volt beiktatva a valaki által kiagyalt látogatás programjába. Az őr azonnal visszavezetett a cellámba, meg sem kérdezhettem, hogy vannak a gyerekek. Este felé bejött a cellámba valamiféle ember, s leült mellém a priccsre. — A védőügyvédje vagyok... — közölte velem. Ugyan, védőügyvéd ... pojáca, nem védőügyvéd! Ha a bűnvádi tárgyaláson a vádlottnak nem súlyosbít a helyzetén, könnyíteni semmi esetben sem könnyít. Valószínű megértette hallgatásom okát, mert magától kezdte. — Önszántamból vállalkoztam a maga védelmére, nem ex offo, a barátai kértek fel erre, s ők mondták el, miről van szó. Magam is részt vettem a felkelésben, s úgy gondolom, itt az ideje, hogy útját álljuk bármiféle rossz szándéknak és az ököl jognak. — Felmentenek? — Nem valószínű, de nagy botrány lesz ebből. A barátai üdvözlik, holnap mindnyájan a tárgyalóteremben lesznek. Nem tudom, hogy csak vigasztalni akart-e. Mit tehetnek? Ha valaki kiáltani
