Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Oleg Logvinov: Harcosok
tonával. Emezek a pincelejárathoz indultak, a hat katona pedig a szakaszvezető nyomában libasorban a fal felé. Kutya élet ez, irtózatos volt, hiszen a pengőért, magyar pengőért nem lehetett semmit kapni. Kevés volt mindig a korona is, de ha volt... Ha volt... Pengőből se jutott a szegényembernek. És a pengőért még kevesebb, mint azelőtt. Negyvenkilenc éves az ember, és kihajtják az arcvonalra. Még egyszer átélni a poklok poklát, mint annakidején! Ki, Ukrajnába! De miért ilyen öregen? Azért, mondta a Bagoly Imre főtörzsőrmester úr, mert vörös a lépetek, vörös a májatok, az anyátok büdös keservit, ti mocskos felvidékiek. Belétek oltották a csehek a bolsevizmust, kommunisták vagytok mindannyian, nem kár értetek, az anyátok vörös úristenit! Hát ezért. Pedig vörösök ... Uramisten, hát vöröskatona voltam én is, de akkor is azért, mert földet Ígértek, jobb életet ácsnak, kőfaragónak, földet turkáló nyomorult szegényembernek. De az Kún Béla idejében volt, jobb, ha nem is beszélnek róla az uraink, mert mindjárt belereszket az ember. A csehek? A csehszlovák időben bizony nem tanítottak minket az urak kommunistává lenni. Ellenkezőleg. Igaz, hogy járták a falut, gyakran jöttek, de a cseh csendőrőrmester úr is őszintén megmondta, hogy előtte csak annak van becsülete, aki a városi csürhével nem áll le bratyizni. Aki pedig leállt, azt vitték. Hát én nem álltam le, istenbizony nem, sem akkor, sem aztán, amikor már kakastollasok vitték az embert. Hogy én és vörös? És mit kerestél itt? Ezt ordította a főhadnagy úr. Nem tudom megmondani. Ezért verte kocsonyára az arcomat, ezért kaptam az ujjaimra a pléh-vonalzóval. Nem bírom megmondani! Átéltem Ukrajnát. A voronyezsi halálkanyarból úgy jutottam csak ki, mint egy menekülő patkány. Túléltem Ukrajnát. A rosszabbik oldalon. Mert ennek egyszer vége lesz. Biztos. Jönnek majd az oroszok. Elveszik a földet, úgy mondta a Bertoli, főhadnagy úr is minden vasárnap délután a politikai oktatáson. Tőlem? Mit vesznek el tőlem? A földemet? Nem tévedés ez? Nem a Szemerétől veszik el azt, amit velem munkáltatott meg ? A Bertoli főhadnagy úr jobban tudná, mint én, akitől nincs mit elvenni, mert semmim sincs, csak a két kezem, meg a szemem világa? És ... Hát akadnak majd, akiktől elveszik. Oroszországban is úgy láttam. Minden bizonnyal elvették, de másnak se adták. Nem osztották fel egymás közt az urak. Ott is élnek emberek és dolgoznak. A Szemerék, a zászlós urak, a Bertoli főhadnagy urak is meg az ilyenek is, szlovák főhadnagy uram. Mindenki dolgozik. Van ám ott olyan is, ami nem tetszik nekem. Van. Keveset kapnak az emberek. Mindegyik. Nehezen élnek. De ha keveset is, mindenki kap a munkájáért. Ügy mondják; mondták az emberek is, ott nem kellett már sok-sok év óta elmenni, könyörögni a Szemerének, hogy hát hadd görnyedhessek egy kissé, hogy megélhessek. Ez pedig jó volna. Nem házat akarok én, talán nem is igaz, hogy a gazdagok felosztják és a szegényeknek adják. Jó volna pedig, de ha nem is úgy lenne, csak biztosan tudnám, hogy soha többé nem kell félnem, hogy nem lesz mit ennem, hogy nem adnak munkát, amivel megkeresem a kenyerem ... Akkor pedig rossz oldalon harcolok. Nagyon rossz oldalon. Nem lehetett másképp, ugyancsak ügyeltek ránk — ott, Ukrajnában nem lehetett. Át kéne menni, gondoltam akkor, át kéne menni... Hová ? Hol vannak a magyarok harcosai, kik léptek a felkoncoltak, legyilkoltak helyébe? Hová vigyem ezt a Lebel-kara- bélyt, kinek segítsek földért és igazságért harcolni? A magam földjéért? Ügy mondta Csordás hadnagy úr, az új szakaszparancsnokunk, amikor bevonultunk abba a faluba: „Honvédek! Amott kezdődik Szlovákia. Vörös banditák, rablók és zsiványok tódultak le a hegyekből, ölik, mészárolják a békés embereket. Itt foglalunk állást, hogy a gazok ne tudják megfertőzni a Szentkorona népét és területét.“ Hát foglaltunk. Másnap reggel pedig a hadnagy úr véresre verte a Kulcsárt, mert ő volt a ludas, valahol az ő körletében lógott át két magyar. Oda túlra. Megkérdeztem a kisbírót, micsoda népség az, akiknek a feleségeit, szüleit most aztán bevitték a tábori csendőrök a községházára. „Büdös parasztok,“ mondta a kisbíró. „Rohadt, lusta, lázongó vörös kutyák.“