Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Oleg Logvinov: Harcosok
szén fogadja majd az udvaron hanyat- homlok összerohanó félszázadot és példát mutasson. Persze, van idejük. A páncélvonat ott rostokol, kilenc partizán figyeli a falu felé vezető utakat, nehogy az SS-Vallonien észrevétlenül rajtunk üthessen. A főhadnagy szabályszerű, rendezett elvonulást statuál. Mert tudja, hogy kilenc toprongyos, éhes harcos fedezi a hátát, és mi, akiket itthagynak. Rendezett sorokban, tervszerűen ... Nem először találkozik ilyennel. Tele volt velük az örömmámorban ujjongó felkelő város, a szabad országrész ideiglenes fővárosa. Csoportosan járták a várost, puskával, géppisztollyal, hetykén félrecsapott tányérsapkákkal... Azokon pedig láttad, hogy a rothadó operett-állam megtépázott szárnyasát, a pillanatnyilag már nem időszerű felségjelzést nem vandál kezek szaggatták le brutális indulatukban, hanem takarékos gazdák óvatos ujjai fejtették le vigyázva, nehogy egy óvatlan késvágás nyomán megsérüljön a finom szövet. Talán azért, hogy esetleg, szükség esetén ismét gyorsan visszavarrhassák ? Ugyan, Vasil, korholta magát. Lebecsülöd ezeket az embereket. Pedig nem buták az istenadták, igazán nem. Tudják, hogy a horogkeresztesek napja letünőben van. Nem sokáig éktelenkedik már. Tehát nem visz- szavarrásra gondolnak. Csak átmenteni a drága szövetet, átmenteni addig, ameddig az új állam kardját-oroszlánját oda lehet majd illeszteni. Átmenteni a tányérsapkát. A tányérsapkás életet az új idők számára is. Ez most visszavonul. Érintkezésért elküldi helyettesét, aki legalább olyan jól tudja, mint mi, többiek, hogy alakulatával már nem nagyon találkozik. Mindegy. A hadnagy szabályszerűen jelenteni fogja, hogy küldetésben indult el harci alakulatától, a főhadnagy pedig szabályszerűen jelenti, hogy félszázadát visszavonta, harci erejét megőrizte ... Ahogy úgy Besztercebányán végignézett egy-két effajta tisztet, Gracsev azt is elhinné, hogy a főhadnagy érdemrendet fog kapni. Nem harcolni akarnak ezek. Eszükben sincs. A front-tisztek más fából voltak faragva. Azok úgy jöttek át a mieinkhez... Ezek nem. Ezek patkányok. Aljas és gyáva patkányok. A nép lázadása magával sodorta őket, eszük is van, tudják, hogy érdemes kitartani, mert ha kibírod és átvészeled ... Ugyan, mi mást akarhat ez a főhadnagy? Átvészelni. És átevezni ismét. Tányérsapkával. Nem akar visszakerülni az apró vágmenti faluba és Sekaj gyermekeit ta- nítgatni nap mint nap, évek hosszú során. Gazember, háborgott Gracsev, de uralkodott magán, mert itt nem lehet ordítani, megvadulni. Komoly a helyzet. A német rohamlegények bármely percben elindulhatnak, lehet, hogy már fel is vonultak, a fiúk a fennsíkon várnak, figyelik őket, vagy talán már útban is vannak errefelé. Lehet, hogy már csak egy pár perc van hátra. Egy pár perc. Aztán a géppisztolyosok maroknyi csoportja felveszi a harcot, pusztítja a szürke gyilkosokat, mint any- nyi, de annyi esetben — ismét egyedül. Nem azért, mert a szlovák katona, aki most odakinn sorakozik, nem állna szívesen velünk egy sorba. Ott élnek, véreznek és hullanak velünk együtt... Ahol a parancsnokuk ember a talpán. De ők katonák, szót kell fogadniuk, a parancs számukra szentírás — számunkra is. Csakhogy ők kötelesek ennek a patkánynak parancsszavára otthagyni a partizánokat. Elvonulnak. Mi pedig feltartóztatjuk az első rohamot, talán egy másodikat, harmadikat is. Aztán az ellenünk indított harci ék mögött felvonuló műszakiak német alapossággal és gyorsasággal feljavítják a töltést, lerakják a síneket... Megrázkódott. Nehéz lövegek sortüzét visszhangozta a késő délutáni, fojtó lég. Szeptember utolsó napján valahol, innen talán tíz kilométerre megindult az előre- vezényelt SS-század. Nem a mieinket lövik, csak a terepet tapogatják a páncélvonat nehéz lövegei. Még egy sortűz. Kényelmesen, tempósan és pontosan. A toronyban alighanem egy szemüveges százados ül és térképezi a becsapódásokat. Szögletes, szőke koponyája szakavatottan számolja az irányzékot és recsegő torokhangja utasítja a helyesbítésre szoruló lövegeket. Majd rendbe jön a pályatest, a páncélos szörny óvatosan tovább indul, oldalain felzárkózva a gyalogos fedezet, begördül az apró állomásra, tovább fújtat, csak egy kevéssel, hogy az első szerelvény nesztelenül nyomába sompolyoghasson. És a betonrakodón, ahol eddig bőgő marhákat, lármás disznókat raktak kä
