Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Oleg Logvinov: Harcosok
ták leküldeni a hideg, nedves odúba, piszkos, rosszillatú forgácsból és reszelékből hevenyészett vackára. Megszokja az ember a rendet, még ha csak négy nap alatt is. Megszokja a jót. Márpedig ebből az itt töltött négy napból az volt a legjobb, hogy1 délutánonként kiengedték az embert az udvarra. Igaz, hogy nem sétálni, csak odaülni a lépcsőre, meg- megropogtatni a vásott honvéd-rongyok varrásait, elgondolkozni, vagy éppen csak nézni. És számolni a baromfit, amelyek úgy fogynak itt, akár az emberek. Nem akart a kulcs megfordulni a keményfából eszkábált erős pinceajtó zárában. Dühösen rázta az őr vezető a kilincset, fogcsikorgatva erőltette a kulcsot. De nem akart a gonosz jószág szót fogadni. Minek zártad be, au.ikor kiengedtél, gondolta :.z öreg Bognár. Nem kell azt bezárni, nem szöktem volna én vissza a forró, álmos udvartól' Peaig most sietni kéne, mert valami történik, esetleg magasabb tiszt urak is érkezhetnek, ki tudja? Aztán a főhadnagyuk akkorákat fog velük ordítani, akár a sakál. Nem fordul, dühöngött az őrvezető. Fütyült a vén magyar katonára, a toprongyos fogolyra, aki a háta mögött várta, mikor sikerül a makacs szerszámmal zöldágra vergődni. Szélesre tárult a kapu. Az öregember illedelmesen félrelépett őre háta mögül a falhoz, nehogy valaki lássa, hogy a fiú nem nagyon előírásszerűen őrizte foglyát. A falhoz lapulva hátrakulcsolt kezekkel nézte a bevonuló csapatot. Mi a’? Csapatot gondoltam? — csóválta erősen őszülő, gyérsörényű kún koponyáját. Csapat ám a komáromi körmenet, de nem ez! Amulva nézte a fogatot. Egy lipicai mén, meg egy öszvérformájú igás napszámos paci húzta a szürke német szanitéc-szeke- ret. A fogatos alighanem vasutas lehetett nemrég, csak a sapkája orosz. De lehet, hogy nem is orosz, csak valami parasztkucsmát csapott a feje tetejébe vörös szalaggal díszítve. A gyalogosok se néztek ki jobban. Mundér és civil-ruha irgalmatlan keveréke, aztán egynémely oly piszkos, hogy az egész embert meg kéne mártogatni forró vízben, mielőtt emberi hajlékba engeded őket. Csak a fegyver! A vasutas lóhajcsár nyakában lógó géppisztolyon akadt meg Bognár Mátyás szeme. Csillogott vagy hunyorgatott az a jószág a könyörtelenül perzselő szeptemberi napsütésben? Ez az, állapította meg az egykori honvéd. Ezek azok a masinák, amelyek ellen minket kiszolgált Lehelkarabéllyal hajtottak a vitéz Jányi meg a többi tábornok urak. És a többiek vállán, nyakában is ott lógnak a félelmetes orosz géppisztolyok. A rettenetes davaj-gitár. Oroszok vagytok? Vagy másfajta népség ? Jó volna megkérdezni... Dehát mindegy, hiszen a főhadnagy délben megmondta, hogy mindegy. Csak hát az ember megfeledkezik néha ... — Vizet, katonák! — rikkantott a vasutas-kocsis és leperdült a bakról. Szlovákul beszél. Nem oroszok? Partizánok. Emilyet ugyanis a rongyos honvéd-gúnyában félve ácsorgó öreg paraszt még nem látott. Hát... Igen, láttunk már partizánt, élő partizánt, aztán már nem sokáig élt... Láttunk, persze hogy láttunk, négyszögben szoktunk felsorakozni olyankor, amikor összezavarták az egész falut odakint... Ők sírva, vagy némán nézték a partizánokat, mi pedig súlyban a karabéllyal... Aztán a tábori csendőr táblát akasztott a partizán nyakába. Akkor is, ha fehérnép volt az illető, vagy éppenséggel vénember, akár az az öreg postás ott, Ukrajnában. — Vizet a lovaknak — morogta az egyik toprongyos. A fogoly bólintott. Mert ez jól esik még akkor is, amikor már mindegy. Akár a katona beszélt belőled, te rég nem borotvált, de talán nem is mosdatott darócruhás, akár a gazda, így helyes. Először a kenyérkereső állatod itasd meg. Még egyszer bólintott. — Mit bólogatsz, vén madárijesztő ? — recsegte hirtelen a darócruhás. Ez is szlovák hegyilakó, állapította meg Bognár hirtelen a szavak csengéséből. — Mit bólogatsz, a keservedet, itt lógtok, henyéltek, hűsöltök, mi pedig zabáljuk a port. Ugorj, öreg, itasd meg a lovakat! — Nem lehet — szólalt meg az őrvezető. — Az apádat — vágott vissza a partizán. — Mi ott döglődünk halomra, az urak helyőrségesdit játszanak... — Ez fogoly — dörögte az őrvezető. — Bezárom — és dühösen rugdosta az engedetlen ajtót. — Fogoly? — röhögött fel egy munkásformájú partizán, kék kezeslábasának zsebei csak úgy dagadtak a tojásgránátok tömegétől.
