Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Fábry Zoltán: Európa elrablása (a fejezet előző részének befejezése)
Európa elrablása 18. A valóság elvesztése Az élet: emberhit, embervalóság, aki és ami azonban nem tud az emberrel maradni, emberrel emberként bánni, az elveszett. Épp az em- bertelenítés parancsolja kategorikusan az ember vállalását, az ember megjelenítését, felmutatását. Az emberrealitás itt a szentség és mentség szerepét tölti be. Az ember-vallás: embervállalás! Ady Endre szívét a háborúban puskatus zúzta, szemét ezer rémség nyúzta, agyát a téboly ütötte... és akkor ezen a mélyponton — „emberemlékezőn“ — embermentőn és vállalón eszmél önmagára és költői elkötelezettségére: „És most mégis indulj föl erőm, Indulj föl megintlen a Földről“. A föld valósága, a realitáshoz voló hűség magával hozza a föld teremtményéhez, értelemadójához — az emberhez — az önmagához való hűséget embertelenség elveszejtő fokán: „S megint élek, kiáltok másért: Ember az embertelenségben“. Embertelenítő veszély idején az embert kell vállalni, láthatóvá, érzékelhetővé tenni, és így tudatosítani, mozgósítani — társadalmi és imperialista embertelenségek ellen. Az absztrakt művészet embervonatkozás-riélkülisége, emberérdektelensége veszélyes közelségből kerül az embertelenítő erők embervonatkozásnélkülisé- gével, a világháborúk irdatlan emberemésztésével. Ahol való testi mivoltában nem számít az ember, ahol ágyútöltelék szerepe van csupán, ott élte, sorsa nem érdekes, halála nem fontos. A háborúban az ember mint ember nem fontos, sőt — mint értelmi lény — bűn, veszély, gátlás és akadály. A háború az embert testi és szellemi ronccsá avatja: szétveri. És újra itt van a riasztó érintkező pont. Az absztrakt művészet szinte előrerealizálja, előreigazolja az atomroncsokat és emberbontásokat, magát az egész atomnihilizmust. Hozzászoktat. Kísérő és kísértő jelenségek találkoznak itt az emberelidegenítésben, az embertelenítésben. Minden ember-elvonatkoztatás lényegében a tényleges embertelenítésnek tesz akaratlan szolgálatot: embert, mintát, példát, tudatot von el az emberség, az emberiség igenlő, védekező, leleplező és ellenálló frontjáról. Amikor az absztrakt művészet előrehozza a pusztulás, a szétvertség formáit — a mindennek semmivé, halállá, nihillé merevedését és merevítését — akkor ez ismerős és nyugtalanítón ismétlődő jelenség. Az 1914 előtti absztraktok irrealitását utólag a gránátok embertépő, emberbontó realitása igazolta a rettenet valóságává! Amikor a tőkeérdekeltség térfelén az elidegenedés, az elidegenítés oly nagyfokúvá válik, hogy az európai művészet — figurális, homo- isztikus jellegét feledve és feladva, — egyre jobban az absztraktizmusba hajlik, akkor az absztrakt művészet hű tükörképe, dokumentálja lesz az embertelenné nyomorodott és nyomorított valóságnak: szimptomatikussá válik. És épp ezt nem akarja! Az absztrakt művészet tagadja a valóságot, az adottságot, a koridő- zítettséget. És közben nem veszi’ észre, hogy őmaga „a“ szimptoma, hogy ő fejezi ki azt, amitől viszolyog: egy embertelenített valóság tartalmatlanságát, tarthatatlanságát. De e tarthatatlanság megváltoztatása, hatálytalanítása elől — oldalt kanyarodik és vakvágányra fut. A konkrét figuratív emberábrázolás feladása, a konkrét társadalmi állásfoglalás előli kitérést jelenti. Az ember feladása a valóság feladását, a valóságtól való elfordulást dokumentálja. Az absztraktizmus nonfigurációjának formális és tartalmi ellenszere a homoizmus: az emberábrázolás, mint az emberiét egésze és az embertudat felelőssége. A humanizmus: homoizmus. Embervalóság. A humánum: realitás. Erkölcsi követelmény, erkölcsi realizmus. Ha a humánum realitás, akkor hordozója, az ember sem lehet séma és elvontság. A „homo sum“, az „ember vagyok“ nemcsak a Realitás mérték- egysége, de a realitás morális záloga. Szofok- lész Antigonéjában a kórus az ember testi és szellemi elsőbbségét énekli: „Sok nagyszerűség van a földön, de nincs nagyszerűbb, mint az ember“. Egon Erwin Kisch — „a száguldó riporter“, a valóság mégragadója — az emberéletet szentségként hirdeti: „Szent az ember élete, nincs ennél nagyobb kincs“. Szofoklész és Egon Erwin Kisch homoizmusa között nincs, nem lehet különbség: az értékelés itt a valóság igazából adódik. A realizmus: valóságnézés, valóságlátás és — valóságvállalás. Dialektikusán: valóság változtatás. A realizmus mindig és mindenképpen: állásfoglalás. És az állásfoglalás: embervállalás. A realizmus és az ember elválaszthatatlan fogalmak: valami és valaki. A semmi: a senki.
