Irodalmi Szemle, 1963

1963/5 - Tőzsér Árpád: Fiatal költők sorakozója

Jelentkezésük nem volt olyan látványos, mint a miénk 1958-ban, de erről talán nem is anyira ők, mint az irodalomkritika tehet: jelentkezésüket alig vették észre. Őket nem kiáltották ki új nemzedéknek, mint minket. Igaz, hogy élményviláguk nagyonis rokon, sőt azonos a miénkkel, új, külön csoportot hát nem alkothatnak. Ők csak jöttek és felzárkóztak, helyébe léptek azoknak, akik a „Nyolcak“ közül lekoptak, lemorzsolódtak, jelezve, hogy még csak most van nálunk kialakulóban ez a nemzedék, amelyet ötvennyolcban bejelentettek: az a nemzedék, amelyiknek a háború előtti világ már történelem, s amelynek első s meghatározó élménye a háború volt.

Nem a legjobb, nem a reprezentatív verseikkel mutatjuk be őket, ilyet sajnos nem mindennap ír a költő. Célunk csak a figyelemfelhívás, s az összetartozásuk tudatosítása. A kezdet, a „bemutatkozás nagy versét“ egyébként is már valamennyien letették közvéleményünk asztalára. Némelyik versük sokáig az irodalmi érdeklődés középpontjában volt. Elég csak Batta György Monoszlóy M. Dezső által részben elismert, s részben vitatott „Ki tudja hány nap még a világ“ c. versére, vagy Bárczi István „Nézem szemem mérgezett kékjét“-re utalni.

Valamennyien húsz-huszonötévesek. Gál Sándor és Tóth Elemér újságírók, Batta György és Bárczi István még főiskolások. Valamennyien tehetségesek, lelkesek —, elhivatottaknak érzik magukat. Kiforrott hangot, sajátos mondanivalót követelni tőlük még korai (sajnos, előttem már megtették: felelősségre vonták őket „pesszimizmusukért“), de már bontakozik a komor felelősségtudat Bárczi fanyar-modern képeiben, valami groteszk-naiv epika Batta verseiben, s egyre inkább kirajzolódik a monumentalitásra törekvő, s a monumentalitásban humanizmust kereső érzékeny poéta arca a Gál-költeményekben, s a meghitt puha színekkel dolgozó költő arca a Tóth versekben. ígéretek, ahogy mondani szokás. Valamennyiünk dolga, hogy ne maradjanak csak ígéretek. Első feladatunk, jobban mondva irodalmunk felelős szerveinek a feladata: kötethez segíteni őket. Ne ismétlődhessen meg, hogy kötetek vetélődnek el, mivel időben több fejlődési kort s heterogén anyagot kénytelenek összefogni, arról nem is beszélve, hogy egész sor aránylag fiatal, de a kötetnélküliségtől elkedvtelenedett, a sikertelenségekbe belefásult költőnk van.

Második feladatunk figyelemmel kísérni őket, s írni, róluk. Mint ahogyan azt a HÉT FŐRUM-a már meg is kezdte. Egyetlen versről is, ha arra méltó! Csak így alakulhat ki körülöttünk termékeny légkör, s így az irodalmunkban is annyira óhajtott és követelt közvélemény.

Carmelo Gonralez (Kuba), vijoi halászok