Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - ORSZÁGJÁRÁS - L. Kiss Ibolya: A kisértet nyomában
Negyedóra sem telik belé, s már is a podolini utcák kövén koppannak lépteim, ódon házak előtt, ahol valamikor egy kis szabolcsi diák sietett a kegyesrendi gimnázium felé, nyurga fiúcska, akit Krúdy Gyulának hívtak... Szeretnék bemenni a házba, ahol a hírhedt kísértet „lakott“, de hiába kérdezősködöm, fejcsóválva néznek rám a járókelők. Nem, ma már nem tudnak feleletet adni furcsa kérdésemre az új kor emberei, csak egy idősebb bácsi igazít útba: kérdezzem meg Thököly esperes urat, aki jól ismeri a város történetét, az érdeklődők hozzá szoktak fordulni. A történelmi nevet viselő idős lelkész készséggel ad felvilágosítást: melyik házban lakott regényírónk diákkorában, hol állott a bástyafok, amelyen — a monda szerint — mozdulatlan némaságban üldögélt ezüstös ruhájában a kísér- tetként hazajáró asszony... Megmutatta az egykori gimnázium épületét is, amelyben írónk diákoskodott azokkal a kis nyírségi és szabolcsi fiúkkal, akik a német szó elsajátítása végett kerültek ebbe a kis „zipser“-városkába, melyet valaha „Pudlein“-nek neveztek. Sajnos, a volt gimnázium épületébe nem juthattam: ma üzemnek van átalakítva .!.. Pedig évszázados falai biztosan sok érdekes dolgot láthattak a múltban, s ismerték azt a diákot is, aki még mielőtt regényíróként tette híressé nevét, itt magolta hangosan a latin órák előtt: „ante-apud-ad-adver- sum“-ot. S nem juthattam be annak az alagútnak a lejáratába sem, melyről a kolostorban őrzött házikrónikában ezt jegyezték fel: „Az Űr 1701-ik esztendejében november 11-ik napiáig, ezen házban volt a főmagasságú Rákóczi fejedelem, mikor a börtönből menekült. Azt színlelte, hogy ő a szolga, Berzeviczy úr pedig az ura." Jurán Vidor író hozzám intézett soraiban így hallotta podolini tanuló évei alatt Rákóczinak ezt a menekülését: „II. Rákóczi Ferenc akkor 24 éves volt, menekülésekor őrmester, Berzeviczy pedig dragonyos tiszti egyenruhát viselt. A fejedelem — a hagyomány szerint — az út fáradalmaitól kimerültén lement a fallal körülkerített kertbe, ott leült egy évszázados hársfa alá és latolgatta a tervezett felkelés lehetőségeit.“ A lakosság szerint, a fejedelem a templom alatti kriptából elvezető alagúton át szökött volna a közeli Lengyelországba. Jurán Vidor — aki iskolatársa volt Krúdy Gyulának, úgy emlékszik vissza a podolini kis diákra, mint nyurga, sovány fiúra, aki társai csinyjeit „messziről figyelő csendes gyerek volt“, aki házigazdája könyvtárából gyakran kölcsönzött ki könyveket, így többek között Andersen meséit is, melyeket délutánonként felolvasott a „pupákok“-nak — ahogy a podolini diákokat nevezték —, akik tátott szájjal hallgatták a repülő koffer meséjét. Ennek a felolvasásnak a hatása alatt fészkelt agyukba a gondolat: ők is repülni fognak. Ha nem koffereken, de harangokon ... A gondolatot csakhamar tett követte. Egyik fiú elcsente fondorlatos úton a templomtoronyba vezető ajtónak a kulcsát s felmásztak a toronyba. Ott, az egyik lurkó a harangkötelet húzva jobbra-balra lendítette a harangot, melynek hátán egy másik diák terpeszkedett, egy harmadik meg erősen, két marokra fogta az ütőkalapácsot, nehogy megkonduljon a harang. Vagyis a csibészek a harangon hintáztak... s így játszadoztak heteken keresztül, míg egy napon be nem következett a nemvárt katasztrófa, melyről ezt közölte velem Jurán író: „Egy idős asszony — írta — észrevette a harangok néma lendülését. Megijedt és otthon elmesélte a látományt: Lendülnek a podolini harangok, de nem szólnak! Biztosan hazajáró lelkek lendítik őket, megrögzött bűnösökért...“ És az asztalon meggyújtotta a szentelt viaszgyertyát... „Egy napon aztán váratlanul megjelent a toronyban a veszedelem. A harangok most is némán lengtek. Egy diák a kötelet húzta, egy másik a kalapácsütőt fogta, a harmadik a fafoglalón összefont karokkal jobbra-balra lendült, mikor a csigalépcső felől eldördült a kiáltás: „Állj ... !“
