Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Bábi Tibor: Sic itur ad astra
3 Lehevertünk a nyári rétre a sötétedő ég alá. Hallom, hogy sercen a fű, bogár pattan, kicsi szúnyog zümmög, selymesen, lágyan érinti arcom a szél tenyere; derekad alá nyúlok s érzem, hogy zsong által a vér lüktető, szűk ereinkben. A Föld hűs öle ringat, repít a sötét űrben láthatatlan Nap körül, s míg a moccanatlan nyugalom álmába révülünk, minden kis porcikánk érzi önnön testünk súlyát. Ő láthatatlan köldökzsinórral fűzött magához e bolygó! Por vagyunk porából, s érzéketlen, szunnyadó némasága öt érzékünkben eszmél; fülünk két dobhártyáján dübörög, szemünkkel issza a fényt, táguló orrcimpánkkal szívja be önnön vad illatát, bőrünkkel tapintja érdes bőrét, a hőt s levegőt, a forrásvizek, ó-borok ízeit, zamatát ízlelgeti piros ínyünkön és szerelmünkben, ösztöneinkben fáradt heve lobban. Érzed-e, fél a Föld, fél, hogy kihűl egyszer, azért adta szívünknek a lángot, a sötét félelmet, rettegést, a piros, vad nyugtalanságot, s a vonzáson túl azért taszít, azért szítja képzeletünk, hogy fejtsük meg a kozmosz elképzelhetetlen titkait, hogy belőlünk és fiainkból új életre, öntudatra kelve más térben és más időben megint csak önmagát ünnepelje. Sercenj fű, pattanj bogár, zümmögj kicsi szúnyog, selymes lágy szél csak simogasd arcunk, s lobogj bennünk láthatatlan láng, ó szerelem! Jer asszonyom: tenyereden új városok, bolygók, az egész jövendő, mint e pici szentjános bogár, mely a langyos esti szélbe röppen. Szállj, zöldfényű, parányi csillag-álmunk; az elforgó égitestek árnyékában ballagunk ketten, s könnyed, biztos lépteink nyoma — bár láthatatlan, itt marad utánunk. 4 Csak ez a fáradtság ne lenne, a meggyötörtek és legyőzöttek fáradtsága; ezerévek terhe a vállán: ó hát így megy el, ilyen vigasztalan, ilyen reménytelen a kivénült gyalogos — még ütközet előtt... ?! Obsitján pecsét s fukar elismerés, ballag egy elhagyott dülőúton valami megálmodott ház vagy tanya felé, s egyre gyakrabban tart pihenőt. Parasztősök ágyékából szakadt ki — mire hazaér, a kopott küszöbre roskad, leszottyan az üres tarisznya, kulacsa koppan, nem volt benne soha se víz, se Dór, szomját keréknyom, vagy tócsák vize oltotta. Az a ház is: volt — nincs, valahová a téren s időn túlra libbent, elszállt a kútgém, a karcsú jegenye is; szegény vándor, ott pihen most a semmi árnyékában, s körül a szikes mező. Ujja göcsörtös — nem ír soha naplót kalandos űrutazásról, hisz írni se tud. Vad ménes- vagy gulyaként robogj, csak robogj el fölötte, történelem ...!
