Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Gáspár Margit: Hamletnek nincs igaza
3. jelenet LIA (megjelenik a kertben, beles a verandaajtón, kijeié int, majd sarkonjordul és anélkül, hogy Annára nézett volna, elszalad.) MIKE (megjelenik Lia nyomában a verandaajtóban. Megáll). ANNA (feléje siet): Gábor! (A férfi komor tekintetére megtorpan.) Nagyon haragszol ? MIKE (komoran): Ez utoljára történik, Anna. Legalább ezt a szerencsétlen kislányt ne tegyük egy el nem követett bűn cinkosává. Ne kavarjuk fel a kis lelkét értelmetlenül ! ANNA: Értelmetlenül? MIKE: Ennek így semmi értelme. Vagy, vagy. ANNA: Már megint itt tartunk! MIKE: Még mindig. Mondd, mire vársz? Hogy egy szép napon arra ébredsz: csoda történt, egy nagy spongyával letöröltek a tábláról mindent, és a verőfényes égben rózsás fenekű angyalkák szálldosnak, ütemesen tapsolva? ANNA: Hogy beszélsz, Gábor? MIKE (indulatosan): Kelepcébe csaltál. Elárultam a gyengeségemet, hogy nem tudlak szenvedni látni. És te éppúgy visszaéltél a legmélyebb érzéseimmel, mint.. . mások, más vonatkozásban. ANNA: Minden keserűséged ellenem fordul! MIKE: Ez nem keserűség: felháborodás! A keserűség sértődött visszahúzódás. A felháborodás tiltakozás. Tiltakozom, mert ez nem jó így, Anna! És nemcsak nekem és nem is elsősorban nekem nem jó. A féligazság ártalmasabb a hazugságnál. Az egyszerű lelkeket még jobban megzavarja, mert megérzi benne a tények bizonyító erejét, de ugyanakkor az ellentmondásokat is. ANNA: Most miről beszélsz? MIKE: A fiadról! Te, Anna! Nekünk sose szabadna elfelejteni, hogy egész életünkben vizsgázunk. Rajtunk a könyörtelen vizsgáztatók: a gyermekeink szeme. És hogy az átmenet korában hogyan billen a mérleg, jórészt azon múlik, hogyan vizsgázunk mi, őelőttük! ANNA: Hogyan kellene vizsgáznunk? MIKE: Elsősorban azzal, hogy mindig igazat mondunk. ANNA (kínlódva): Nem lehet mindig igazat mondani. Az orvos is hazudhat kíméletből a súlyos betegnek. MIKE: Súlyos, vagy menthetetlen, az kettő. Ha egy operáció még megmenthetné a beteget, és az orvos csupa kíméletből nem operál, akkor el kell venni a diplomáját. ANNA (élesen): Köszönöm, megértettem. MIKE: Beszéljünk nyíltan, Anna. Azért nem mered megmondani a fiadnak, hogy mi ketten összetartozunk, mert akkor azt is meg kellene mondanod, hogy István engem koholt vádak alapján .. . ANNA (felsikolt-: Kérlek, ne! (Kis szünet.) Hidd el, naponta százszor elhatározom, hogy most megmondom... Aztán meghallom Gabi hangját — az apja hangja — látom, ahogy jön-megy, az apja mozdulataival — és nem merek megszólalni! MIKE (megfogja a kezét, most nagyon szelíd a hangja): De ez így nem mehet tovább. Előbb-utóbb megtud mindent, ha nem tőled, akkor mástól. Ellenségtől, aki kéjjel tapossa szét a legszentebb érzéseit. Az jobb lesz? ANNA: Kimondhatatlanul félek. (Halkan.) Azon az estén, amikor először jártál itt, csaknem szó szerint ugyanazt mondta, amit egyszer az apja mondott neked... És hátha ő is... (Eltakarja a szmét.) MIKE (erélyesen): Őrültség! Itt nincs párhuzam. ANNA: Na hát nem érted? A bálványa volt!... MIKE: Bálvány! Szép kis materializmus! Felszámoltuk a mennyországot, de ahhoz még nem edződtünk hozzá, hogy nincs felettünk senki a mindenség ranglétráján. Istenpótlékot keresünk — és találunk, csak éppen példaképnek nevezzük. Az istenpótlékok egész hierarchiáját építjük fel . . . ANNA (halkan): Es ha az építmény összedől? Miféle láncreakciók következhetnek be? (Maga elé tompán.) Belémneveltétek, hogy a lélektan humbug. Most nem ismerem ki magam a fiam lelkében. MIKE: Mondd csak, Anna, kommunistának tartod te a fiadat? ANNA: Hogy kérdezhetsz ilyet? MIKE: Olyannak, amilyenek mi voltunk az ő korában ? ANNA (erélyesen): Olyannak! (Kicsit této- * vábban.) Olyannak. MIKE: Hát mi nem bírtunk ki mindent, amit kellett ? ANNA (tűnődve): Nem jól mondtam. Gabi mégis más. Nem a meggyőződését keveslem, az érzékenységét sokallom. Néha arra gondolok: a forradalomnak is van második generációja. MIKE: Nem ez a baj a te gyerekeddel, Anna. Hanem, hogy azt képzelted: tandíjmentes lehet a történelem iskolájában, mert te helyette is megfizetted annak idején a tandíjat. ANNA (kitör): Hát az elég fizetség volt! És én ezért nem tűröm, értsd meg, nem tűrom, hogy Gabi is a szíve vérével fizessen! Ahogy a nősténykutya foga közé veszi a kölykét és átússza vele a megáradt folyót, úgy akarom őt átmenteni ezeken az örvényes időkön! Ép lélekkel, akkor is, ha én belepusztulok! MIKE (hirtelen feláll, elszántan): No, Anna Ennek így semmi értelme. Hagyjuk abba. ANNA (rémülten): Ez neked ilyen egyszerű? MIKE (erőltetett ridegséggel): Hát nem ép-
