Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Szabó Béla: Az öreg háztulajdonosnő
Szabó Béla az öreg háztulajdonosnő Részlet az író Ebek lázadása című új regényéből Társalogva érkeztek a házhoz. A kapu aljában egy munkást pillantottak meg, aki egy létrát helyezett el a lépcsőház előtt úgy, hogy igen körülményes módon juthattak csak be. Petrásné ezért letette nehéz szatyrát, megpihent kissé, közben persze a munkásnál érdeklődött, hogy mi járatban van. A munkás erre azt válaszolta, hogy a lakók kérésére leszedi ezt az ócska táblát a falról. — Nagyon helyes — válaszolta Petrásné —, itt az ideje végre, hogy ezt a szégyentáblát eltávolítsák innen. Semmi helye itt, már rég el kellett volna tűnnie. Elfogja az embert a szégyen, amikor olvassa: „Koldulni és hasonló foglalkozást űzni tilos“. A beszélgetés hallatára megjelent a ház tulajdonosnője. Seprő volt a kezében, arca nedves a szennyvíztől, amellyel a lépcsőházat mosta. Mint egy öreg madárijesztő állt most a lépcsőházban a létra előtt, egyik kezében a seprő, a másikban a nedves rongyot szorongatta. Fűszeres e látványra óvatosan néhány lépést hátrált, mert attól tartott, hogy a nedves rongy újra a fejéhez repül. Az öregasszony a munkás és a létra láttán hápogott. Nem bírt szóhoz jutni. Düh és harag váltakozott sápadt, nedves arcán. Nem értette, hogyan mert egy idegen munkás létrával, kalapáccsal meg egyéb szerszámmal az ő engedélye nélkül házába lépni. Mély felháborodásának nyomban hangot is adott. Hirtelen elhajította a seprőt meg a nedves rongyot, kezét a csípőjére rakta, és erélyesen rákiáltott a munkásra, hogy azonnal takarodjék a házból a létrájával együtt, mert ez az ő háza, és ha tüstént nem engedelmeskedik, rendőrt hív. A munkás nem volt sem szívbajos, sem ijedős, és egyetlen pillantásra sem vesztette el lélekjelenlétét. A sértő szavakra higgadtan válaszolt, udvariasan figyelmeztette: úgy tudja, már néhány hivatalos felszólítást kapott, hogy távolítsa el ezt a vacak táblát, mely a házát elcsúfítja, és a lakókat mélyen sérti. A felszólításoknak nem tett eleget, a hivatalos közegek ezért kénytelenek voltak ehhez a megoldáshoz folyamodni... Hívhat hát rendőrt, ez mit sem használ, sőt még jobban ráfizet, ha ellenkezik. — Tessék, egyébként itt az -engedély — és munkaruhája felső zsebéből kihúzta a hivatalos pecséttel ellátott írást és átadta az öregasszonynak. Az öregasszony anélkül, hogy elolvasta volna, darabokra szaggatta. — Nem érdekel — válaszolta megvetéssel —, az én házamban csak én adhatok engedélyt, senki más. A munkás erre a dühkitörésre már nem válaszolt, fogta a vésőt meg a kalapácsot, és nyugodtan lépegetett felfelé a létrán. Amikor a táblához ért, ütött rája néhányat. A kalapácsütések hallatára az öregasszony hirtelen a létrához ugrott, miközben rázni kezdte, ordítozott és segítségért kiáltott. A munkás a létra tetején megingott, szerencsére nem vesztette el egyensúlyát és az utolsó pillanatban még annyi lélekjelenléttel rendelkezett, hogy leugrott a létráról. Az egész jelenet mindössze néhány perc alatt zajlott le, de ennyi idő is elegendő volt arra, hogy a kapualjban csődület támadjon. Az öregasszony lármájára egyre több járókelő verődött össze, de ez egyáltalán nem zavarta, szakadatlanul ordítozott, a munkás minden porcikájában reszketve állt, és összeszorított fogakkal hallgatott. A tömegből egy idősebb úrinő, aki tollas kalapot viselt, avatkozott először az ügybe. Azt mondta, hogy az öregasszonynak igaza van, az ő háza, tehát jogában van bármilyen táblát vagy szentképet veretni háza falára. Az ő házukat is szent Péter kis szobra díszíti, és eddig még senkinek sem jutott eszébe, hogy a szobrocskát eltávolítsa. Ezt a fennhéjázó kijelentést Petrásné nem hagyhatta válasz nélkül. A tollas úrinő érvelését pozdorjává zúzta. Egyáltalán felháborítónak tartotta, hogy valaki ezt a szégyentáblát szent Péter szobrával hasonlítja össze. Ez ellen nemcsak ő, mint val