Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Bakai Károly: Nirvána
Bakai Gábor nirvána A főiskolás, aki már huszonnégy éves volt, nem érezte jól magát. Most jött otthonról: pénze volt, kedve nem. Valahogy furcsán látott mindent, pedig szeretett volna tisztán látni. Legalább olyan tisztán, mint kristályos forrásvízben a kavicsokat. Minden homályos volt benne, minden összekuszált, minden zavaros. Egy sört kért. Amíg hozták, körültekintett. De az volt az érdekes, hogy hiába nézte a körülötte elfekvő tárgyakat, söröző embereket, ezek semmiféle képzetet nem keltettek benne. Fogta a korsót és ivott. Kicsit megrázkódott, kinézett az utcára. Látta a rendőrt, ahogy nagy igyekezettel irányította a forgalmat, és látott egy lányt magassarkú cipőben. Kecsesen átlépett egy tócsát aztán eltűnt. Szerette volna még továbbra is látni, de a kávéház műanyaggal lefüggönyözött ablakai ezt nem engedték meg neki. Aztán ismerősök ültek le a közeli asztalhoz. Köszöntötte őket és még egy sört rendelt. Hozták a sört és ő ivott. Unottan, vigyázatlanul, úgy hogy a két szájaszélén sárgán lecsorgott. Ez némi mozgásra kényszerítette. — Ügyetlen hülye vagyok. — Korholta saját magát, és körülnézve, letörölte a sört. Egy részeg le akart ülni az asztalához. — Szabad ez a hely? — kérdezte illedelmesen. — Nem szabad! — mondta neki tettetett nyájaskodással, és még hozzátette: — Nem is volt szabad. Már a kedves édesapád halála előtt foglalt volt. A részeg csak nézett rá, aztán elment. Ő újabb sört rendelt. Mikor odahozta a csinos pincérlány, megakarta fogni a kezét, de elügyetlenkedte a dolgot, és a lány tovább cikázott a megrakott asztalok között. Mérgében rágyújtott és a sörébe bámult. A kávéházban semmi különös nem történt, csak a mormoló hangok ugráltak itt-ott a levegőben. A főiskolás, aki már huszonnégy éves volt, nagyon únta az egészet. Haragudott a körülötte söröző emberekre, mert saját magát látta bennük. Utálta őket, mert nem csináltak mást, mint ő, mert nem voltak különbek nála. Meg tudta volna csókolni azt a részeg embert, ha az felállt volna és leveri a csillárokat. Most már bánta, hogy az előbb nem kezdett ki vele. Csinált volna valami botrányt, és az emberek bambán néztek volna rá. — Jó dolgában nem tudja, mit csináljon. Persze, mert énrám az apám keres, és hazagondolt. Ezzel azonban befejezettnek tekintette a dolgot. Felnézett a mennyezetre. Mégiscsak le kellene verni azt a csillárt. Legalább ébredés lenne ebből a tespe- désből, ebből a békés kérődzésből, a hízásból, a röhögő optimizmusból... Nono, sok lesz ez egyszerre, és fanyarul elmosolyodott saját magán. Később odajött hozzá a pincérlány. — Parancsol valamit? — kérdezte, s angyalian mosolygott hozzá. A fiú nem tudta, mit feleljen, mert olyan hirtelen perdült oda elé. — Parancsol? — hajolt meg újra a lány. — Nem, semmi, — felelte zavarodottan. Én marha, korholta magát, amikor elment a lány. Most valami szépet várt tőlem ez a kis fruska. Azt kellett volna mondanom, hogy milyen szépek a csillagok. Bizonyára elképedve köszönte volna meg, és még illedelmesen hozzátette volna: maga hülye szélhámos. Kioltotta a cigarettáját, aztán újra meggyújtott egyet. Kifújta a füstjét, amely csípte a száját, és kellemetlen émelygést okozott a gyomrában.
