Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
vények és elvonatkozások egy apokaliptikus reál-lehetőségeknek engedik át a terepet, akkor az elvonatkozások és elvonatkoztatások nem ellenállást jelentenek, de azonosulást manifesztálnak. A közöny, a közömbösség játéka ez, — mégha itt-ott a döbbenet vonalait is látni: a tragikus érzet merevítő köreit, tétovázó vagy* nirtelen felsikló és zuhanó hullámait, színlelt, íveit. Vágjon grimaszt a forma, legyen a test absztraktuma: csavarmenet, ficamultság, torzó, de éreznem kell, hogy ez a mindenki ügye, a protestálás dolga: tanúvallomás, mely a fórum elé kívánkozik! Ehelyett egy világbomlás, egy világbomlasztás azonosultjaira döbbenünk, akik a nihilizmust megváltoztathatatlan eredményként objektivizálják. Az azonosulás által azonban részei, részecskéi lesznek a végsugallatnak: katasztrófa-jelenítők, szenvtelen csődillusztrátorok maguk is. Ezt az absztraktizmust mindenképpen a katasztrófanihilizmus térfelébe kell utalni. Az absztraktizmus egy embertelenített valóságban a menekülés változataként jelentkezhet. Visszanyúlást a látszólag primitívbe, mely azonban lényegében az ős-abszolutumot, a formát ksresi és strázsálja. „Lelkesedést — ahogy Wilhelm Hausenstein mondotta 1920-ban — a dolgok ősformája a gömb, a kör, a kocka, a négyszög, a háromszög és a cilinder iránt". A tisztaság utáni vágy, a formák érintetlenségét vigyázza. Az absztraktizmus itt világvégtudat puritán szélsőségét jelenti: asz- kétikus merevedést és merevítést. A menekülésnek pozitív formái is vannak, ha a menekülés visszahatóan az embertelení- tést vádolja. Gondoljunk — távolabbi példákat idézve — Paul Klee-re, aki gyerekségbe menekült. Azonban ez a non possumus nem infantilis indíték volt, de a humánum demonstráló tette. Itt kockás iskolairkák vonalozott- ságában testet öltött mindaz, amit „gyerek- emberség" címén annyiszor invokáltunk. A felnőttek világában minden egészségtelenül és embertelenül gigantizálódott. Micsoda óriási húsőrlő gép maga a háború! Hipertrófia, mely egyre jobban és ijesztőbben a minden és mindenki pusztulását eredményezheti. Próbáljuk meg ellenszerképp, nyelvöltögető halálos komolysággal gyerek módján perelni, pepecselni, házacskákkal, színes papírokkal, fenyőfaágakkal, gyerekjátékokkal, léggömbökkel, virágszínekkel és virágszívekkel kis sarkokba, kis formákba, kriksz-krakszokba menekülni. És ez nem játék, de Klee komoly szertartása. (Hausenstein egyenesen a zenével rokonítja.) A gyerek felfokozottsága, tisztasága, a tiltakozó gesztusba megtartó üdeséget lop. A gyerek vádol itt: a tisztaság. A törpített arányok, az embertelenítő bűnök és gazságok gigantikáját teszik láthatóvá. Franz Marc az állatokhoz menekül és állatokkal vádol. (Curzio Malaparte könyvének — a Kaputtnak — fejezetei sem véletlenül hordozzák címükben az állatneveket.) Amit annak idején írtam Marc-ról, az most pontosan ideiktatható: a lovak színe kék, a farkasok feje nyílként hasít a térbe, talpaik alatt, szemeink előtt lánglidércek nyílnak, az őzek kifordított nyaka kérdőjelként mered ránk. Hogy mit jelentett mindez, arra Franz Marc csak e verduni pokol lövészárkában döbbent rá, amikor elküldték neki „Állatsorsok“ című képének levelezőlap-mását: „Az egész úgy hatott rám, mint ennek a mostani háborúnak megérzése". Marc lovai, őzei, farkasai egy távoli, egy ismeretlen félelem merevedettjei. Az ismeretlen „x“-et csak később és ugyancsak a lövészárokban fejti meg: „Valami részvétes együvétartozás, valami cinkosság, közös tudat köt össze minket... Az igazág egészen máshol van, mindketten belőle sarjadunk és hozzá térünk vissza". Ki nem hallja itt Bartók Cantata prof ana-ját?! Az absztraktizmus mai emberbontása — a legjobb esetben — a kétely és kétségbeesés gesztusa, a Nincs-remény Vörösmarty-szöve- gezte rezignációja, az embernek mint „sár- kányfog-veteménynek" a kivetítése. Vörösmarty egyik drámai töredékében — Az örök zsidóban — félelmetes közelségbe magához a nagy Mars-hoz férkőzik, és hallga, borzalmas tépelődés hagyja el a csontkoponya fog-rését: „S ha majd minden, mi élt e láb alatt lesz, Akkor, akkor, de szinte rémülök a gondolatitól — Nem lesz többé mit ölnem, rontanom, Akkor magamra szálland haragom, Megsemmisítem akkor magamat S bezárom a teremtés kapuját“. Az emberpesszimizmus rezignációja felfoko- zottságában itt még a halált is magával rántja. Ember és halál végpusztulásban eggyé keve- rődnek. (Folytatjuk)
