Irodalmi Szemle, 1963

1963/4 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

Európa elrablása

18.

A valóság elvesztése

Korfordulókon, társadalmi rengéseknél, osz- tálycsuszamlásoknál, a Jacob Burckhardt elnevezte „szociális zuhatagoknál“, mindenkit érő és érintő változásoknál, a lelépni nem tudó és nem akaró, és így szükségszerűen már kriminalitásba hajszolodótt hatalmi megátalkodott- ság, csak a vég-semmibe, a katasztrófába tork

olhat. A hatalmat-vesztő konokság, önmaga sorsát világvéggé nagyítva, katasztrófanihi- fizmust időzít. A római impérium bukásakor „világ“ omlott össze: az imperializmus által ismert és összetartott világ. A végponton katonadiktatúrák, pillanat-zsarnokok, őrült imperátorok, pretoriánus-junták váltogatták egymást, méregpoharak ürültek, orgiák és utcaharcok tomboltak, arénák és katakombák népesedtek. Szt. Ambrus 386-ban kihirdette: „Mi az idők végének megyünk elébe, és ezért a világ betegségei a közeledő véget jelzik.“ És a helyzet ezeregynéhány év múlva sem változott: a világvég nem jött el, csak a szimpto- mák ismétlődtek: egy kor, egy társadalom ért a holtpontra és a francia Eustache Des- champs jajongva adja fel a reményt:

„Fájdalom és kísértés ideje,

Sírás-rívás és gyötrődés kora,

Kárhozat és bánat esztendeje,

Ö út, mely nem vezet sehova, Szörgyüséges kor, undok, mostoha, Hazug, gőgös, irigységgel teli,

Ilyen gyalázatos kor nem volt még soha, Életünket a bú már elnyeli".

Az európai középkor vége egység-bomlást jelentett. A haláltánc-énekek, -metszetek és -képek nem voltak véletlenek. A külsőleg, belsőleg megrendült élet a halál elcsábítására, mindent bepótlón, utolsónak hitt táncba kezdett. De a pápák és császárok, kardinálisok és főnemesek kéz a kézbe akaszkodó táncmenetének utolsó láncszemeként, a lovagot, a polgárt, a kereskedőt és iparost, a parasztot és koldust is magával rántotta. Mindent és mindenkit.

A világvég-hangulat, a kataszrófától való félelem és nosztalgia csak szélsőséges megnyilvánulásokat ismer. A régi krónikák a félelem kórságairól és a mindenmindegy állandósulásáról tudósítanak: rettegésről és életve- szejtő könnyelműségről. A félelem a végtudat aszkézisébe merevít, vagy átcsap a legvadabb

kicsapongásba. A templomok emberzsúfoltak és a bordélyok kiáradnak az életbe. A cellákban hol flagellánsok korbácsolják testüket, hol a misztika zsenijei társalognak Istennel, de ugyanakkor örömházakká szédült apáca- kolostorokat kell becsukni és kifüstölni. Körmenetek és zarándoklatok elnyújtott énekét a végnélküli utcafarsangok nevetik, a karneválliturgiák chiliasztikus csoda révületekkel vetekednek. A pestis, a fekete halál ördöghitbe, ördögtáncokba, fekete misékbe hajszolja az embereket. A dómok árnyékában a franciabetegség és a zsidóüldözés dühöng és végszóra megjelenik VIII. Incze boszorkányüldöző bullája! A félelem már nem ismeri ki magát. Dürer anyja nem engedi Velencébe utazni kisebbik fiát, Hans-ot, mert „közben rászakadhat az ég" ...

De az ég csak a majdnem egyidőben kirobbanó magyar és német parasztl^zadás tömegeire szakadt. Luther teliasztal mellől, böfögve és bömbölve uszított: „fojtogassuk és szúrjuk le őket titokban és nyíltan, mint ahogy a veszett kutyákat szokták leütni, mert nincs mérgesebb, károsabb és ördögibb teremtmény a lázadó embernél". Dózsa György tüzes trónusánál is püspökök asszisztáltak, ország- világszerte négyelték, akasztották és törték kerékbe a pórokat, hogy egy fél évszázad múltán a paraszt Brueghel képein táncoljanak be egészségesen és víg dudaszó mellett a művészet eddig előlük elzárt területére. A valóság ezzel honfoglalón bevonult a művészetbe. A leírhatatlan élet táncolt itt és győzött a haláltáncok felett: a nép, az élet, mint mellőzhetetlen valóság elűzte a világvég borzongóit, aszkétáit, álszentjeit, kéjelgőit, haszonélvezőit és uzsorásait. A világvég mások ügye, baja, jaja és ultima ratiója lett!

Hugo von Hofmannsthal mondotta az első’ világháború előtt: „Egy világtól kellene búcsút vennünk, mielőtt az összeomlik. Már sokan tudják ezt, és egy megnevezhetetlen érzés közülük néhányat költővé avat. Különös szívszorongással járnak-kelnek, mindentől eltávolodva és bensőleg mégis odaláncolva!“ Richard Alewyn e látlelethez hozzáfűzi: „Ez persze az édes búskomorság szava, annak a szomorúsága, aki az estét, az alkonyt tudja és mondja. Ez még csak az eufória és nem az agónia“. (Neue- Rundschau, 1949, 386).

Az első világháború végét jelző harangzú