Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Sződy Viktor: Csillések
Egyszer Rudi éjjeli műszakon ülve elaludt. A gépész felrázta és durván összeszidta. De a „baj“ csak akkor kezdődött, mikor a fiú visszafeleselt. Az öreg lehordta, szabotálónak, reakciósnak, és azt mondta, hogy megnézi a káderlapját. Végül „beárulta“ a stájgernek, és a csoportból való kizárását követelte. Az ügy aztán mégis abbamaradt. Azóta igen ferde szemmel nézem ezt az embert... Felzúg a gép, a drótkötél lassan tekeredik le a dobról, s a csille megindul. Gumival átszőtt, vászontáskába zárt gázálarcomat (ezt mindenki Köteles magával hordani) leveszem a vállamról, s a „kecskecsille“ függőleges oldalvasára akasztom. Hosszan csüng, majdnem a kerékig ér. A lámpa kampóját a táska nyílásába illesztem, s így megkönnyebbülten lassan lépkedek a csille után. A folyosó kanyarodik, a fentiek lámpái eltűnnek. Egyedül világítok a sötét vasbordás és sok helyütt roskadozó folyosóba. Később megáll a csille — a drót megfeszül. Mi van ? Miért állunk ? Megúnom a várakozást és leülök. Nem messze tőlem egy kiürített, elhagyott vájat nyílása. Omladozik már, csak patkányok járnak benne. Hallom a motoszkálásukat, valami papírt ropogtatnak. Aztán csend. Az álom a szememre lopódzik — a fáradtság és a meleg utat engedtek neki. Elszunnyadom ... Üjabb motoszkálásra ébredek. Felemelem a lámpámat, és egy jól megtermett patkány közvetlen közelemből illan el. Abból tudom, hogy aludtam, mert a számban ilyenkor mindig valami kellemetlen, szokatlan íz gyülemlik, ami után megszomjazom. Hirtelen úgy tűnik, mintha a vájat sötétjéből köhögést hallanék. Felemelem a lámpát, és a nyílás felé tartom. Tíz-tizenöt méternyire a sötétség megritkul és visszahúzódik. Sehol senki... Csak nem képzelődöm? A lámpát a földre teszem szétvetett lábam közé. Kezemet térdemen nyugtatom; hosszú ujjaim lecsüngenek. A folyosó-falra pillantok; egész’ a mennyezet alján ott sötétedik ujjaim óriás árnyéka. Végre megindul a csille. Felállók, mégegyszer a vájatba világítok, aztán a csille után lépek. A vaslemezre érve, Gernerrel együtt még hosszan bajlódunk a sínes kocsival, míg végre a jobb sínre gurítjuk. Aztán két kővel megrakottat állítunk a meredek irányába. A második csille hátsó falára egy hosszabb láncra „kutya“ van akasztva, így hívják azt a szerkezetet, amelynek a rendeltetése, hogy az elszabadult (elszakadt), visszafelé rohanó csilléket felborítsa és megállítsa. A kutya valahogy úgy emeli fel a megbokrosodott csilléket, mint a pincér — széttárt ujjaival a tálcát. Felül három ága van, alul egy hegyes. Ez mindig a földet súrolja — lánccal vontatva magát —, ha a csille visszacsúszik, az alsó ág leszúródik, s a kocsi a három „ujjra“ dőlve felemelkedik, majd oldalra dől. Robbanás. Elölről, a folyosó torkából egy szempillantás alatt ideért a légnyomás. A robbantás majdnem zajtalan — fulladt — csak a suhogó nyomást érzi az ember. Ilyenkor mindig összerezzenek. — Mi bajod? — vigyorgott gúnyosan Gerner. — Semmi... — mondom és leemelem sisakomat (csak úgy szokásból) és oldalra simítom drótkemény hajamat. Aztán nézegetem a műanyagból préselt sisakot. Rövid és túl széles, megfagyott loknis szoknyára hasonlít... Csak az a nyílás nincs rajta, ahol a kislány dereka bújna ki. Belülről bőrrel bélelt, s az ellenzője kékszínű, sima és fénylő, — ez nem fogja a szénport.
