Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Dohány Tibor: Vonat-rapszódia
Én nem mozdultam, csak néztem. Amennyiben felkeltette érdeklődésemet, eszemágában sem volt. — Bevallom magának: egy éve járom az országot, hol erre, hol arra, tudja, rengeteg munkám van mindenütt, és az elvégzett munka után hosszúak az esték. így egyedül. Nem tagadom, az első hónapokban voltak kalandjaim bőven. Elmosolyodott. — Ez a kis „szerelmiláz“ csak pár napig tartott. Azóta már tizenegy hónap telt el. Az itt-ott fellobbanó lángokból csak hamu lett. Térdemre tette a kezét. A tenyere szinte perzselte a lábamat. Olyan idegállapotban volt, hogy ezt észre sem vette, csak beszélt: — Mikor vacsora után felmegyek a szállodaszobámba, senki sem hinné el nekem, hogy úgy alszom el, mintha mellettem volnának... Aztán másnap végigfutom az utcákat és keresek mindig valami ajándékot, amivel meglepjem őket. így cselekszem már hónapok óta, de azt nem hiszi el! Folyton gyanúsít. Féltékenysége sokszor az őrület határát súrolja. Nagyon bánt a dolog, de nem vagyok képes arra, hogy neki is ilyen őszintén megmondjak mindent, mint önnek. És maga elé mormogta: — Kinevetne. Sóhajtott egyet. Lehajtotta a fejét. — Az ő szemében szélhámos vagyok, az is maradok... — Hangja megcsuk- lott, folytatni akarta, de megakadt a szája, csak némán mozgott. Aztán mintha kissé megnyugodott volna, nézett kifelé a vonatból, mintha valamit keresett volna. Egyszer csak hirtelen felém fordult. — Mit szó] hozzá ? Meghökkentem, bátortalanul néztem a szemébe, talán sejtette, hogy csupa udvariasságból akarok valamit megjegyezni, mert olyan arcot vágott. Kerestem valamiféle megnyugtató szavakat, de mintha belém fagyott volna minden készség. Tudniillik rájöttem, hogy részben hasonló sorsunk van ... A vonat lassított. Fékek csikorgása figyelmeztette a szomszédomat, hogy megérkezett. Ideges mozdulattal kiemelte aktatáskáját a hálóból s közben beszélt: — Ne haragudjon rám, de én már megérkeztem. Hiszen találkozhatunk, ha nem esik nehezére, vagy fel is hívhatom. Megmondtam a telefonszámomat. — Felhívom! Viszontlátásra! Sok szerencsét. — Sietve elhagyta a fülkét. Még utána kiáltottam: — Viszontlátásra! Még körülöttem mozgolódtak páran, aztán a vonat lassan elindult. Egyedül maradtam. Gondolataim önkéntelenül is a már kiszállt utitársam körül jártak. Megpróbáltam párhuzamot vonni az ő és az én sorsom között. Természetesen az én... Igen! Igen, a feleségem egy szót sem szól, hogy mit csinálok esténként a hivatalos utakon. De biztos vagyok benne, hogy neki sem mindegy, hogy az egész hetet kint töltöm. Mikor szombatonként piszkosan, fáradtan hazaérkezem, a kislányom ugrik a nyakamba: „Apuka, mit hoztál...?“ A fejem tele volt ide-oda szállingózó gondolatokkal. Mikor felocsúdtam gondolataimból, a gyorsvonat újból megállt. Vonatablakon keresztül a már sokszor látott állomási forgatagot néztem. Nem is vettem észre, hogy amíg kifelé bámultam, egy kislány foglalt helyet utitársam még ki sem hült helyén. Szép karcsú lábaira lettem figyelmes. Ölében egy táskarádión babrált valamit és pillanatok múlva egy közismert twist szám zenéje töltötte be a fülkét. Szemén egy most divatos tükrös szemüveget viselt, ami a fél arcát eltakarta. Vállait ütemesen ringatta a rádióból kiáradó zene ritmusára. Akaratom ellenére megmozdult bennem valami... talán a vérem, rábámultam és a szemüvege tükrében megláttam saját magam... Villámszerűén szaladt
