Irodalmi Szemle, 1963

1963/4 - Dohány Tibor: Vonat-rapszódia

Dohány Tibor

vonat-rapszódia

Minap az egyik gyorsvonatra ültem fel: hivatalos útra utaztam. Elhelyezkedtem a dohányzó fülkében és Silvia Magi Bonfarti Fény a sikátorok fölött című könyvét kezdtem olvasni. ... Graziella ma már tizenöt éves, és nem hisz tündérekben, boszorkányokban. Sok más dologban sem hisz már ...

Letettem a könyvet. Végignéztem a fülkében, de csak szokásból: nyugodt voltam. Ma nem is gondoltam arra, hogy egy nőszemély mellém üljön. Többnyire mindig elfog ilyesféle nyugtalanság: milyen jó volna, ha most egy szép kislány hozzám ülne, elbeszélgetnénk és így gyorsabban múlna az idő.

De ma egészen más voltam, senkit sem kívántam, hogy mellém üljön ...

Lassan elindult a gyors. Bámultam az elsuhanó kopott ismert házakat, az újonnan épített háztömböket, aztán ismét belapoztam a könyvbe és olvasni kezdtem...

Egyszer csak egy férfihang szólalt meg:

— Szabad ez a hely? — Én fel sem néztem, csak úgy félvállról oda böktem:

— Igen. Tessék — mondtam kelletlenül és tovább olvastam. Közben cigarettára gyújtottam. Csak akkor néztem végig a velem szemben ülő férfit. Érdekes fiatal férfi volt, de hogy miért, azt nem is tudnám megmondani. Újságot olvasott. Térdét idegesen mozgatta. Kíváncsiság fogott el. Erősen szippantottam a cigarettámból és újból belemerültem az olvasásba.

— Legyen szíves, adjon tüzet — szólalt meg a szomszédom.

— Tessék — mondtam és oda nyújtottam az öngyújtómat.

Rágyújtott — megköszönte és visszaadta.

Néztem az elfutó tájat... Csodáltam az elsuhanó völgyeket, ámbár az útszakaszt nagyon jól ismertem, hiszen pár éve járom az országot. Ennek ellenére, mindig találtam valami érdekességet.

— Nem parancsol? — szólalt meg újból a férfi. Mit akar ez tőlem? — gondoltam.

Kezében egy kis pohár pálinka volt, azzal kínált.

— De először inkább én, jó? Nem haragszik? Egészségére! — és lehajtotta.

— Ez a szokásom — tette hozzá.

Üjból megtöltötte a poharat és felém nyújtotta:

— Tessék.

Gondoltam, mindegy.

— Egészségére — és lehajtottam. — Mire véljem a megtiszteltetést? — kérdeztemi kíváncsian.

— Csak úgy. Tudja, állandóan utazom és jólesik néha egy-két korty. Be sem mutatkoztam. Kelesi Béla vagyok — mondta.

Én is megmondtam a nevemet. Közben jól megnéztem. Az illető körülbelül harminc éves lehetett. Jóképű fiú.

— Nem zavarom? — szólalt meg.

Figyelmesen megnézett. Bólintottam, hogy nem.

— Építészmérnök vagyok az egyik építővállalatnál — mondta kissé dicsekvő hangon.

Nem tetszett az nekem, hogy így adta tudtomra, hogy ő okleveles mérnök. Habár minden olyan embert tisztelek, aki megküzdött a diplomáért. De valahogy nem volt valami szimpatikus ez a kijelentés — gondoltam.