Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - LÁTÓHATÁR - Hichiro Fukazawa: Zarándokének
csontokra, de a szeme végül is megkáprá- zott, s kis híja, hogy megbotolván, el nem esett. „E fehér csontok közt bizonyosan vannak, akiket ismertem életükben“ — gondolta. Ekkor a földön megpillantott egy fakupát. Ámulatában dermedten megállt. „Ez már valami!“ Csodálat fogta el. Akadt ember, aki ide- jövet edényt is hozott magával. Hogy az előttük itt járó zarándokok közt akadtak ennyire előrelátók, szomorúvá tette, hiszen neki nem jutott ilyesmi eszébe. Egy sziklán a hollók eszelősen forgatták a szemüket. Tappei felkapott egy követ, s durr! közéjük hajította. Fent, s körös-körül a hollók villámgyorsan felröppentek. „Ekkora megfutamodás után csak még sem térnek vissza, hogy élő embert csipkedjenek!“ Ez a gondolat valamelyest megnyugtatta. Az út még mindig szelíden emelkedett. Néhány lépés után talált egy sziklát, amelynek a lábánál nem volt hulla. Amikor ideértek, Ren anyó ráütött Tappei vállára, s a lábával verdesett. Jeladás, hogy Tappei segítse le a hátán levő deszkáról, amelyen ült. Tappei lesegítette. A deszkáról leszáll- ván, Ren anyó a dereka köré tekert gyékényt a szikla alá terítette, aztán az övén viselt kis tarisznyát Tappei deszkájára akarta erősíteni. Tappei tágra meresztette szemét, s a tarisznyát sértődötten a gyékényre tette. Ren anyó kivett a tarisznyából egy rizsgombócot, a gyékényre helyezte, s ismét megpróbálta, hogy a tarisznyát Tappei deszkájára akassza. Tappei erőszakosan magához ragadta a tarisznyát, s visszatette a gyékényre. Ren anyó most ráállt a gyékényre, s kiegyenesedett. Két kezét elálló könyökkel összekulcsolta és a mellére szorította, s szemét merőn a földre szegezte. A szája csukva, az alakja mozdulatlan. A derekán öv helyett szalmakötél. Tappei nézte a mereven álló Ren anyó arcát. Ügy rémlett neki, hogy nem is a hazulról ismert arc. Kiültek rajta a halál vonásai. Ren anyó a fia keze után nyúlt, s megragadta. Visszafordította Tappeit abba az irányba, amerről jöttek. Tappei egész teste úgy tüzelt, mintha forró fürdőbe lépett volna, s vastag izzadságcseppek peregtek róla. Fejéből pára szállt fel. Ren anyó keményen szorította a Tappei kezét, aztán hátbataszította. Tappei elindult. Megtartotta a hegy törvényét, amely tiltotta, hogy hátratekintsen. Alig tett tíz lépést, az ég felé emelte a deszkát, amelyen már nem ült Ren anyó, s megrázta. Szeméből forró könny csörgött. Mint az ittas, bukdácsolt lefelé. Álig jutott le valamelyest, megbotlott egy hullában, s keresztülbotlott rajta. Feltápászkodás közben megnézte a hulla arcát, s észrevette, hogy vékony nyakán kötél tekerőzik. Tappei erre a látványra lehajtotta a fejét. „Nekem sohase lenne ennyi bátorságom“ — mormolta magában, s folytatta útját lefelé. Már majdnem megtette a Naraya- máról levezető út felét, amikor valami fehérség villant meg előtte. Megállt, s merőn figyelt. A tölgyek közt fehér pihék száll- dostak. Havazott. — Ah! — kiáltott fel Tappei, s mohón nézte a havat. A pelyhek kóvályogtak, s mind sűrűbben hulltak. Beteljesedett hát Ren anyó büszke jóslata: — Ha felérek a hegyre, alighanem havazni fog! Tappei habozás nélkül megfordult, s újra nekivágott a csúcsnak. Fogadalma, hogy hibátlanul betartja a hegy törvényét, egyszerre füstbe ment. Hírül akarta vinni Ren anyónak, hogy havazik, azaz voltaképp beszélni akart róla: „Havazik! Valóban havazik!“ Csak ennyit akart mondani. Mint a majom, mászta meg a tiltott hegy ösvényét. Amikor feljutott a sziklához, amely előtt Ren anyó ült, a hó már egészen beborította a földet fehér leplével. Tappei egy szikla mögé bújt, s onnan figyelte Ren anyó állhatatosságát. Nem elég, hogy visszatérésével megsértette a zarándoklat harmadik törvényét, most a hallgatást előíró első törvény megsértését forgatta fejében. Annyi, mintha valami gonosztettre vetemednék. De lám, Ren anyó azt mondta: „Alighanem havazni fog“ — s valóban megindult a havazás. Csak ennyit akart mondani, semmi többet. Óvatosan kidugta fejét a szikla mögül. Ren anyó ott ült előtte. Fejét hátulról gyékénnyel védte a hótól, de elöl a haját, a mellét, a térdét már vastagon belepte a hó, olyan volt, mint egy ezüst róka. Szemét merőn egy pontra szegezte, s a Buddha-imádás zsoltárát énekelte. Tappei erős hangon megszólította: — Mama ... Havazik! Ren anyó szelíden kidugta a kezét, s intett fiának: fordulj vissza! — Mama, fázni fogsz.
