Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - LÁTÓHATÁR - Hichiro Fukazawa: Zarándokének

volna, valami jelét kéne adja, hogy be akar jönni a házba“ — tűnődött magában Ren anyó, aki még nem tudta bizonyosan, hányadán áll. Az asszony látogató is lehetett, aki az ünnepre jött valamelyik családhoz, s itt éppen csak megpihent. De ha tömött útizsákját nézte az ember, mégse lehetett puszta látogató. Ren anyót izgatta a dolog, végül is nem bírt magával, s kilépett a házból.

Az asszony meghitt hangon válaszolta:

— Vajon nem ez a Tappei háza?

Semmi kétség, a menyem, gondolta Ren

anyó.

— A szemközti faluból jött? Nem maga-é Tama?

— Én vagyok! Mi is ünnepelünk, de ha már úgyis ide jövök, jobb, ha az ünnepre érkezem, mondta mindenki. így hát eljöttem.

Ren anyó a ruhája ujjánál fogva bevonta Tamát a házba:

— Biza jól tette! Gyerünk. Jöjjön be!

Ren anyó, mintha a hetedik mennyországba került volna, ide-oda futkosott, megterítette az asztalt, feltálalta az ünnepi ebéd fogásait:

— Gyerünk, egyék! Addig megyek, és megkeresem Tappeit.

Tama nekilátott az evésnek, s közben így beszélt:

— Nagyanyó, jó, hát eredj, eredj minél előbb, mondta mindenki...

Ren anyó boldogan nézte Tamát, akinek szemlátomást ízlett a főztje.

— Aki itt volt múltkor, a fivérem. A nagyanyó nagyon jó, mondta. Ezért én is minél előbb itt leszek, gondoltam magamban.

Ren anyó szorosan Tárnához lépett. „Nagyon becsületes meny — mondta magában. — S a szavai az merő szép szavak.“

— Hamarább is jöhetett volna. Azt hittem, már tennap itt lesz. Még közelebb jött, de hirtelen eszébe jutott, hogy közelről ép, erős fogai szembetűnhetnek. Kezével eltakarta a száját, s behúzta az állkapcsát.

Véletlenül észrevette, hogy Tama a kezével a hátát dögönyözi.

Valami, amit ehetett, a torkán akadt. Ren anyó mögéje lépett, s elkezdte dö- gönyözni. Közben megjegyezte:

— Én úgy vagyok, hogy mindjárt újév után megyek a hegyre.

Míg ezt mondta, abbahagyta a dögö- nyözést. Tama egy pillanatig hallgatott, majd így szólt:

— Ah, a fivérem is mondta, de azt is, hogy nem kell véle sietni!

— Ugyan! Ha az ember előbb megy, Őnagysága, a hegy istene, megjutalmazza.

S már indult is kifelé:

— Megyek, megkeresem Tappeit, addig csak egyék.

Ren anyó kiment a hátsó ajtón a kamarába. Afölötti örömében, hogy jónak nevezték, összeszedte minden erejét és bátorságát, még soha ekkora erőre és bátorságra nem volt szüksége életében. Behúnyta szemét, és a kőmozsár törőjével irgalmatlanul nekiesett a metszőfogainak, gaan!

A szája annyira elérzéktelenedett, mintha nem is lett volna. Aztán melegség öntötte el, s valami édeskés íz gerjedt benne. Ügy rémlett, hogy tömérdek fog potyog a szájába. Kezével visszatartotta az állkapcsából csörgő vért, kiment a csermelyhez, s kiöblítette a száját. Két törött fog pottyant ki belőle.

Arcát a csermelybe merítve, addig itta és köpte a vizet, míg a vérzés elállt. Belül a szája alig sajgott valamit, nem is törődött vele. Elfogta a vágy, hogy fitogtassa Tama előtt, milyen foghíjas, ezért visszatért a házba. Tama még egyre evett. Ren anyó eléje ült.

— Csak lassan! Lakjék jól. Mindjárt megyek megkeresem Tappeit. — Majd hozzátette: Itt az ideje, hogy a hegyre menjek. Tönkrementek a fogaim ...

Előretolta az állát, s felső fogsorával becsípte alsó ajkát, mintha csak felső fogait akarná mutatni. így most már minden a legnagyobb rendben van, gondolta magában. Örömében legszívesebben ugrándozott volna.

Kiment a házból, és az ünnep színhelye felé sietett.

Amikor tüntetően kitátott szájjal odaérkezett, a gyülekezet Keszakicsivel az élén éppen az ördögfog-dalt énekelte. A vérzés, amely egy időre elállt, most ismét megindult. Ren anyó nem figyelt az énekre. Hogy Tappeit keresheti, a legjobb ürügy volt csorbasága fitogtatására. Másra nem is gondolt, s így az ének elkerülte a figyelmét.

Amikor az ünnepre összegyűlt felnőttek és gyermekek megpillantották Ren anyó száját, — ah! — nagyot kiáltottak, s szétfutottak. Ren anyó látta mindnyájuk arcán az álmélkodást, s dehogyis csukta volna be a száját. Mi több, nemcsak az alsó ajkát