Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - ORSZÁGJÁRÁS - Cselényi László: Érvekkel és indulattal
azt remélni, hogy ez a helyzet a jövőben jelentősen megváltozik majd. Hogyan bízhatjuk hát egy ilyen értelmiségre dolgozóink kulturális színvonalának emelését. S egyáltalán merre a kivezető út, hol kezdjük önmagunk művelését? Tágítsuk köreinket! Próbáljunk az orrunknál mi is egy kicsit továbblátni. Higgyük el, hogy nemcsak mi vagyunk a világon, hogy van rajtunk kívül Európa is, Amerika, sőt Afrika, sőt Ázsia. Ismerjük el, hogy nemcsak Petőfi írt verseket a világon, s Jókai regényeket, de Goethe is, Tolsztoj is volt valaki, sőt Faulkner is, Čapek is, Majakovszkij is, Krasko is. Nemrégiben egy közibénk csöppent irodalomkritikus azt próbálta magyarázgatni nekünk, hogy a csehszlovákiai magyar irodalom ne akarja magát a nagy irodalmak mércéjével mérni, hogy elégedjen meg az önmaga-kiter- melte lehetőségekkel, másodrendűségével, kis- igényűségével. Nem kell talán külön magyarázni, hogy vannak, akik ugyanezt a mércét ajánlgatják az egész csehszlovákiai magyarságnak, mondván, úgy se vagytok képesek többre. Elfogadhatjuk-e ezt a megkülönböztető „kitüntetést“? Igaz-e, hogy egy népekkel és nemzetekkel, irodalmakkal és kultúrákkal egyként szoros ismeretségben, testközelségben élő nemzetiségi csoport kevesebbre képes, mint a nagy nemzeti irodalmak, mint bármely nép vagy nemzet a világon, akár a magyar, akár a szlovák, akár az orosz, vagy akár a német? Közelebb járunk talán az igazsághoz, ha azt mondjuk, hogy bezápult provincializmusunknak, kispolgári kényelemszeretetünknek, mucsai természetünknek talán túlságosan is „jól jön“ ez az „elmélet“, s inkább elfogadjuk a lealáző megbélyegezettséget, mintsem hogy kinyújtsuk kezünket a műveltség után, a többlet után, a nagyvilág után? Le kell számolnunk minden olyan elmélettel, mely kisebbrendűségünket próbálja bizonygatni. Le kell számolnunk a Jókai-kultusszal, le kell számolnunk a piroscsizmás népművészies- divel, le kell számolnunk az operett-kultusszal! A kérdés csupán az, ki kezdje ezt a könnyűnek egyáltalán nem ígérkező feladatot? Értelmiséget! Csehszlovákiai magyar értelmiséget kell teremtenünk akár a föld alól is, ha nem ma, holnap, de semmiképpen sem holnapután. Kezdeni a tanítóképzés megreformálásával, folytatni az általános iskolák tananyagának ésszerűbbé-tételével, s befejezni kulturális fórumaink (újságok, kiadók, színház, rádió, stb.) felelősségtudatának felébresztésével! Elképzelhetetlen, hogy újságjainknak tizenöt éven keresztül ne legyen önálló, egyéni véleményük a világról, hogy egyetlen színházunk még ma is, Brecht és Dürrenmatt korában, a tizenkilencedik század végén, legjobb esetben a huszadik század elején, Molnár Ferenc, Heltai Jenő világánál tartson, s hogy irodalmunk még mindig csak üvegbúrán keresztül vegyen tudomást kora nagy világirodalmi forrongásairól, s hogy Erdélyit, Sinkát vagy Tamási Aront fogadja el egyedülálló mestereinek, s nem véve tudomást nemhogy Juhász Ferencről, Robbe-Grilletről, vagy Šo- toláről, de még Szabó Lőrincről, Lorcáról vagy Neumannról sem. Értelmiséget tehát, csehszlovákiai magyar értelmiséget! Olyan értelmiséget, amely nem elégszik meg a Senki fiával meg a Csillagszemű asszonnyal, amely nem dől be a Kincskeresők, Bolondőra-féle giccseknek, olyan értelmiséget, amely képes irányítani a csehszlovákiai magyarság szellemi növekedését, igényét, szépre, a jóra, a színvonalra. S nem szabad elfeledkeznünk a propagandáról sem, természetesen. Hány újságunk tartja például kötelességének rendszeresen tájékoztatni olvasóit a legfrissebb könyvekről (nemcsak a nálunk is megjelenő kiadványokra gondolok persze), mely fórumunk tekinti feladatának rendszeresen tudósítani dolgozóinkat a kultúra nagyvilágában történő eseményekről, hányszor hangzott ei, vagy íródott le nyilvános fórumon Sztravinszkij vagy Proust, Chaggall vagy Williams neve? Ki foglalkozik műszaki értelmiségünk problémáival, ki terjeszti nálunk a korszerű természettudományos műveltséget, hol találkozhat a csehszlovákiai magyarság a hatvanas évek szellemi avantgardizmusával? Történtek persze előrelépések itt is. Különösen az utóbbi években, a televízió gyors elszaporodásával. S ez különösen fontos esemény, mert ha valami, a televízió az a csodaszer, mely képes behozni ezt a lemaradást, ezt a gyalogos cammogást az űrhajók korában. Vigyáznunk kell azonban ezzel is. Mert a televízió a legjobb úton van arrafelé, hogy méginkább elrontsa az emberek amúgyis gyanús ízlését, hogy a kispolgári életforma ideáljait csöpögtesse bele művelődő tömegeink millióinak tudatába. S ez végzetes tragédia lehet. Gondoljunk arra, hogy egy kultúrált, olvasott ember meg tudja különböztetni az egyes műsorfajtákat, elemezni, osztályozni tudja azokat. Ám egy falusi olvasó, akinek alkalmasint ez az első találkozása a kultúrával, készpénznek vehet mindent, ami tetszik neki, amit kap, ha operett, operett, ha esztrád, esztrád, ha Teli Vilmos, Teli Vilmos. 10 Egy amerikai tudós kiszámította ... Elkalandoztunk egy kissé a könyvek világából, ám az elkalandozás, úgy hisszük, nem volt célszerűtlen. Mert nagyonis összefüggésben van e cikk első része a továbbiakkal. Ne feledjük, hogy a művészet művészet marad, akár Tolsztojnak hívják, akár Beethovennek, akár Picassónak, akár Patyomkin páncélosnak, s a giccs is giccs marad, akár Courts-Mahler annak a neve, akár Piros bugyelláris.
