Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - ORSZÁGJÁRÁS - Cselényi László: Érvekkel és indulattal
érvekkel és indulattal i Egy amerikai tudós kiszámította, hogy néhány évtized múlva használhatatlanná válik a világ valamennyire is teljességre törekedő könyvtárainak nagyrésze, mivel aligha képzelhető el intézmény, ahol mindaz a könyvmennyiség elraktározható lenne, ami évente a könyvpiacra kerül. Meghökkentő következtetés! S méginkább az, ha meggondoljuk, mi raktározható el mindebből egy-egy emberi agyban! Vagyis: lassanként eljutunk odáig, hogy a könyv (kísérteties párhuzam a gépektől Való félelmünkkel) fölébe kerekedik alkotójának és élvezőjének, az embernek. Nem véletlen, hogy egyre több szó esik napjainkban a könyv, a nyomtatott betű válságáról. Hallottam véleményt, mely szerint az embereknek a jövőben egyáltalán nem lesz szüksége könyvre, meg lesznek anélkül, mint ahogy meg voltak évezredeken át, s nemcsak az egyszerű halandók, de királyok, politikusok, hadvezérek is. Ha a könyv válságáról beszélünk, önkéntelenül toliunkra kívánkozik az epiteton or- nans: nyugaton. A kapitalizmus viszonyai között. S nem feledkezünk meg azonnal hozzátenni a mi statisztikánkat: hogy nálunk tizennyolc év alatt hányszorosára növekedett a könyvtermelés és könyvfogyasztás a félszabadulás előtti állapotokhoz viszonyítva, s hogy növekedik ez tovább napról napra. Azt is akarjuk ezzel mondani, hogy nálunk aztán semmi ok az aggodalomra, inkább amiatt kell főjön a fejünk, hogyan tudjuk ezt a roppant megnövekedett könyvszomjat kielégíteni. Az is benne van mindebben, hogy nekünk aztán egyáltalán nincsenek ilyen irányú problémáink. Így van-e ez vajon? 2 v Tőzsér Árpád: „Életkorom Jókai“ címmel számolt be a Hét hasábjain középiskolások között végzett kutatásairól, s hasonló kutatásokat végeztem magam is. Nincs értelme elismételni a Tőzsér-felvetette problémákat, (lényegük, hogy a mi diákjaink olvasmányaikban még most is csak Jókainál tartanak), arra gondolok inkább, beljebb kellene hatolnunk a sűrűbe, s azt kutatni: miért? Sartre, Camus, Dürrenmatt, existencializmus. Több, mint hetven megkérdezett közül egyetlen ember nem tudott valami sablonosat mondani az existencializmusról. Meglátogattam a múltkoriban egyik volt évfolyamtársamat. Most vezeti érettségire az első maganevelte garnitúrát, s arra kért, írjak neki néhány sort a jelenlegi magyar irodalomról, mert a tankönyvet, amiből tanít, tíz évvel ezelőtt szerkesztették, s aszerint a magyar irodalom legnagyobb alakja még mindig Aczél Tamás. Annyit már ő is tud, hogy ezt nem taníthatja a diákjaival, de hogy mit taníthat, hogy mi a helyzet a legfrissebb irodalommal, nem tudja. Nem véletlenül említettem a példákat. Hogyan követeljük meg tanulóinkon Sartret, ha még Németh Lászlóig sem juttatják el őket tankönyveink, Sarkadiról, Juhász Ferencről már nem is besžéľve. 3 Peter Karvaš cikke a Komenský-egyetem bölcsészkarának két csinos szlovák-orosz szakos hallgatónőjéről hatalmas botrányt kavart közéletünkben. Ám a cikk meglepetés csak azok számára volt, akik az utóbbi tíz-tizenöt évben maguk is nem voltak egyetemisták. A mi évfolyamunk ötvenhatban kezdett s hatvanban végzett, s többen bizonyíthatjuk: a halott filológiai-irodalomtörténeti-nyelvészeti a- nyagon túl semmit nem kaptunk az egyetemen a négy év alatt, s ha kaptunk valamit, legfeljebb egy-egy lelkiismeretesebb tanár, mint a tananyag jóvoltából... Kíváncsi voltam a jelenlegi helyzetre a magyar katedrán. A diákok a Karvaš-cikk állításait szinte egyöntetűen tagadták (mint ahogy az illető filozopter válasza is tisztázott egy-két félreértést a cikkben), s tanárok, tanulók kértek: cikkem lehetőleg konstruktív legyen, elhamarkodott bírálat csak ronthatna az amúgyis felbolygatott helyzetben a dolgokon. Nem is tartom fontosnak kommentálni szemináriumunk lényegét, beszéljenek a tények: Tíz hallgató közül az Iván Gyenyiszovicsot ketten olvasták, Németh László Gyásza egy lánynak tetszett, az Iszony többeknek. SarCselényi László országjárás
