Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - DISPUTA - Pavol Stevček: A cseh és szlovák irodalom fejlődése
kiderült, hogy a sorakozó, fiatal próza leggyengébb pontja éppen a program, e próza ars poétikájának néhány alapelve. Időszerűségét és újszerűségét elsősorban polemikus voltában látom: elvetette a tézist, pontosabban: a dogmatikus tézist, mint inspirációt és kimagasló pontot, s mint az élet és a művészet igazságának kritériumát; ugyanakkor rehabilitálta a művészi tapasztalat — bár sokszor csak a művész tapasztalatának tekintélyét. A dogmatikus esztetika kánonjait (legszembeötlőbben a pozitív hőst, a típusalkotást és az optimista perspektívát) elvetette s a fejlődés logikájával és dialektikájával pótolta. Jobbára ösztönösen, s nem elméleti meggondolások alapján megfogalmazta a maga ars poétikáját, melynek alapvető törvénye a szubjektív, lírai emlékezetbe vetett bizalom, a tények tisztelete, s az a törekvés, hogy a lírai-epikai hős mikrovilágán át leszűrve mutassa be a társadalom egyik vagy másik erkölcsi konfliktusát. A fiatal cseh próza (s itt a szlovák prózára is gondolok) programjának korlátai, vagy inkább kidolgozatlansága szembeötlő, s nemcsak azért, mert a kritikusok többsége így nyilatkozott. Ján Procházka nagyon jellemző példa erre. Programszerű kijelentése: „Nem tudom a dolgokat kieszelni“ — vagy: „Ügy írtam meg, ahogy emlékszem rá“ — szerintem eléggé kifejezően fogalmazza meg az 1959-ben felsorakozó nemzedék esztétikai programját s egyben korlátait is elárulja. Ennek következtében megeshet, hogy a próza legalább valamiben következetesen antiszociális lesz, hőse ugyanis társadalmilag tökéletesen indif- ferens lesz. Azt gondolom, hogy ez a veszedelem a programból magából adódik. ■ Az irodalom számára, ha nézeteiből az életben valamit meg akar valósítani, nem lehet közömbös, hogy a legújabb cseh irodalomban a politikai élet valós és tagadhatatlan realitása már „nem létezik", ahogy azt Ján Rozner megállapította. Ügy vélem, hogy ez a megállapítás a legsúlyosabb kritikai látlelet, s mint ilyen valótlan nem lehet közömbös számunkra. A próza -politikus voltának problémája alapvető kérdés. A kérdés megoldásának eredményeként egy eddig minden formulációnál pontosabb megfogalmazást kellene kapnunk a művészi megismerés politikai hiteléről. Ján Rozner maga javasol egy megoldást: „A szocializmus fokozatos megerősödésével az emberek erkölcsi viszonyaiban s a belőlük fakadó problémákban nyilvánul meg az irodalom pártossága." Személyesen nem oszthatom ezt a nézetet. Ez a megfogalmazás csak kodifikálja a már néhány éve fennálló állapotot, mely ellen már sokan szót emeltek. Ez a megfogalmazás megnyirbálja az irodalom politikai jogait és kompetenciáját. Természetesen nem akarom lebecsülni az irodalom erkölcsteremtő funkcióját; számomra csak arról van szó, hogy ne általánosítsuk ezt a funkciót, s ne történjék épp a fordítottja: hogy az irodalom politikai funkcióját becsüljük le, hiszen a cseh és a szlovák nemzeti irodalomnak, s nemcsak e kettőnek — épp ez a funkció évszázadokon át éltetője volt. Talán úgy helyes, ha e két funkciót egyszerre egy időben teljesíti az irodalom, mint Ivan Kríž látja: „Az író feladata a szocializmusban az, hogy vizsgálat tárgyává tegye a kortársak erkölcsi felkészültségét az életre a kommunizmusban, s erről művészi eszközökkel bizonyságot tegyen.“ Ez annyit jelent számára, hogy „szinte tudományos szinten vizsgálja az egyes ember és a társadalom viszonyát.“ Igen, erkölcsi bizonyságtétel, mint politikai, a politikát befolyásoló érték. Az irodalom a szocializmusban nem1 lehet valami képzeletbeli erkölcsügyi minisztérium szerve, amelynek korlátozott jogköre s etikai autonómiája van... A. P. Dovzsenko helyesen fogalmazta meg a dolgot: „Az író, ha ír valamit, hivatása magaslatán kell érezze magát, a legmagasabbrendű politikai tényező magaslatán, s nem a tanuló vagy kisegítő szintjén.“ A fiatal cseh prózával kapcsolatban Jirí Hájek nem kevésbé találó megállapítást tett: „Igazmondásával olykor egy kellemetlen és kényelmetlen irodalom is fegyvertársa lehet a pártnak a kommunizmusért vívott harcokban.“ Azt hiszem, hogy mindez egyértelműen egyet jelent: az irodalom erkölcsteremtő erejét politikailag hatékonnyá kell tenni, és részt kell vállalnia az életformáló folyamatban és új távlatokat kell mutatnia. Az utóbbi időben kimondott programszerű tézisek közül még kettőt idézek. Az első Dominik Tatárka szlovák író krédója: „Csak polemizálni, tagadni, a közelmúltból valamit elítélni, nagyon kevés ahhoz, hogy a nemzeti irodalom programja legyen.“ S Milan Jung- mann kritikus követelménye: „az irodalomnak és a kritikának új lehetőségeket kell kiharcolnia, hogy mindent teljességgel kimondhasson“ Ügy látom, hogy a kettő között szoros kapcsolat van. Nemcsak vitázni, tagadni annyit is jelent, hogy mindent kimondani, minden elképzelésünket arról, ami a művészet tárgya, vagy aminek azzá kell lennie, kimondani teljes őszinteséggel és félelem nélkül. Ez egyebeken kívül a művészi egyéniség újféle értékelésének szükségét is jelenti, főképp a személyiség újféle értékelését, s társadalmi hatékonyságának felmérését. Itt nemcsak a művészet szavára gondolok, de a művész szavára is. A művészet és a művész alkotó- képességeinek tágabb kibontakoztatása, a szocialista irodalomról, annak értelméről és küldetéséről alkotott véleményének megbecsülése (természetesen nyílt vitában), ez minden keresés és törekvés termékeny voltának feltétele a prózában is.