Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - DISPUTA - Pavol Stevček: A cseh és szlovák irodalom fejlődése
Pavol Števček a cseh és szlovák irodalom fejlődése Jelenlegi prózairodalmunk lendülete elakadt, s ha még el nem akadt teljesen, akkor akadozik. Véleményem szerint ennek a jelenségnek jobbára objektív, nem pedig szubjektív okai vannak. Minden bizonnyal nem véletlen, hogy az írók „megállnak, vissza- tekintgetnek“, hogy — amint azt a kritika már nem egy ízben megállapította — úgynevezett pihentető műveket írnak. Természetesen nem akarom megtagadni az íróktól a pihenés jogát (ám azokról, akiket pihentetni szeretnék, itt szó sem eshet), mégis valami okának kell lennie annak, hogy egyszerre annyian pihennek. Az első lépésre, s valljuk meg, egy jókora és döntő lépésre a cseh irodalom határozta el magát 1956 után — (a szlovák irodalom kevésbé határozott volt abban az időben). Némely pontban már jóval 1956 előtt jelentős haladást tett: elsősorban is levetette a dogmatikus gondolkodás szemellenzőjét, s volt bátorsága vitákba bocsátkozni. Felértékelte a mai ember reális életét és tapasztalatait és belevitte az irodalomba. Am hiányoljuk, régóta hiányoljuk a második és a harmadik lépést: az emberi és irodalmi tapasztalatok szintetikus megfogalmazását. Van elég műfajilag és szociológiai szempontból oszályozható anyag, de nincs mű, mely ezt a gazdag anyagot újszerűen és irányt mutatóan összegezné. Másképpen szólva: vannak új nevek és új tehetségek — de nincs új irodalmunk. Talán helyes lesz, ha végre kimondjuk, hogy az irodalom annak idején nem használta ki kellőképpen a felgyülemlett vitakedvet és energiát arra, hogy megküzdjön az új szocialista művészetért és az új művészi gondolkodásért. Igen, a harc befejezetlen maradt. A mai művészi és kritikai gondolkodás legújabb jelei a következők: rögtönzés, várakozás és erőgyűjtés a vitához. Ezt az állapotot, bár más szempontból találóan jellemezte Alexander Matúška „Üj vonások jelenlegi prózairodalmunkban“ c. cikkében: „Ez az állapot nem végállomás, csak közbül eső állomás, ahol fogatot cserélnek; egy lépés előre és előkészület...“ Tehát megint csak a bizalom előlegezéséről van szó, és nem pozitív megállapításokról. Csakhogy Matúška már négy évvel ezelőtt is előlegezte a bizalmat, akkor is pozitív megállapítások nélkül, illetve azok túlsúlya nélkül: „A tegnapból a mához“ c. könyvének befejezésében Erenburg szavaival azt ajánlja, hogy el kell gondolkodni „a még meg nem írt könyvek felett“. Ám ebben az esetben irodalmunk mai állapota olyan közbül eső állomás, ahol nem fogatot cserélnek, de egy helyben topognak az írók. Prózánk vonata nagyon megkésett. Vagy végképp elfelejtett fogatot cserélni? Néhány évvel ezelőtt abbahagytuk azt a szokásunkat, hogy következetesen és konkréten összehasonlításokat tegyünk az irodalom és az élet tényei között; joggal, mert vulgáris szociológiai elvek alapján tettük. Azzal indokoltuk ezt, s be kell vallani, nem is helytelenül, hogy az élet és irodalom (vagy megfordítva) összehasonlítása reménytelen és kilátástalan, mert nem maga az élet, de a kötelező tanulmányi anyag és irodalom volt a kritériumunk. Csakhogy önmagunkat tagadtuk volna meg, ha nem hirtelenkedjük el a dolgot és nem vagyunk egyoldalúak: az irodalom hasznosságának felmérését a szociológiai módszerek szerint nem vizsgáltuk felül, nem tisztítottuk meg a kort jellemző vulgarizálástól, ahelyett magát a módszert vetettük el. S ma ismét egyoldalúan — a meghaladott és elvetett módszer pótlásaként a műelemzés analitikus módszere kezd meghonosodni, mely igen közeli rokonságot mutat a strukturalista módszerekkel: elsősorban is a mű szerkezete, belső törvénye és rendje érdekli; már kevésbé érdekli a mű kontakt anyaga, mely az élet fájó pontjaihoz rögzíti azt. Mindez természetesen nem ellenszenves, mert egzakt tulajdonságokat rejt magában. Nekem mégis az a véleményem, hogy ez nem lehet cél, csak kiindulópont. A kritikának csak így lesz módja ellenőrizni a próza s az egész irodalom szociális indokoltságát és hasznosságát. A kritika csak így tud együttműködni az irodalommal a feladatok kitűzésénél, csak így tudja felmérni, hogy a jelenlegi próza milyen mélyen és milyen szélességben tárja fel a szociális valóságot. „Analitikusan“ szólva: a prózaírók fejlődésképes átlaga tud pl. szerkeszteni, de a szociológiai módszer szerint szólva: ennek ellenére nem teremtették meg a szocialista élet harcos eszményeit. Q Irodalmunk mozaikszerűen felvázolta az életet, részleteit és egyes vonásait, de meg se közelítette az igazi mélységeket: az igazi alkotást és a harcot. Ám mérjük föl fejlődésünket történelmi szempontok szerint: kezdetben, az első háború utáni években általános volt az öröm, amelyet a felszabadulás ténye váltott ki, akkoriban számoltunk le általános emberi szempontok szerint a háborúval és következményeivel; ám ugyanakkor komoly esztétikai zűrzavar állt elő. Ennek legjobb illusztrációja a „szocialista humanizmus" programszerű meghirdetése az irodalomban, mely már nem egy kis csoport programja lett volna. Bizonyos, hogy szocialista irodalomról abban az időben csak nagy fenn
