Irodalmi Szemle, 1963

1963/3 - DISPUTA - A szlovákiai irodalom harcban az igazságért

kéri a nemzetiségi kérdés teljes tisztázásához. J i ŕ í H á j e k felszólalásában megállapítot­ta, hogy a szlovák irodalmat sokkal súlyosab­ban érintették a személyi kultusz követ­kezményei, mint a cseh irodalmat, s épp legjelentősebb képviselőit, mint Novomesky elvtársat és társait. Tényként leszögezte, hogy a szlovákiai fejlődés drámai volta ellenére Szlovákiában mindig többen küzdöttek a lenini pártosság elveinek érvényesítéséért, mint a cseh országrészekben, ahol a személyi kultusz következményei az írók közömbösségében nyil­vánulnak meg, majd így folytatta: „Most pedig valami mást szeretnék mondani, Azt, hogy nevezetesen a szlovák irodalom az utóbbi években valamit kiharcolt, mégpedig nagyonis jelentős dolgokat, s ezeknek jelentő­sége van az egész csehszlovákiai irodalom számára, sőt jelentőségük meghaladja annak keretét. Erről nem feledkezhetünk meg, ha a szocialista író becsületéről szólunk — s erről szólnunk kellene — tudnunk kell (költői szóval élek), hogy nem üres kézzel járulunk a nemzet elé. Vannak művek, mint Jašík műve, amelyek a szlovák irodalom részéről komoly hozzá­járulást jelentenek a szocialista világiroda­lomhoz. E művek bár műfajilag és tematikai­lag kölünbözők, mégis komoly tanúságot tesznek nemzedékem sorsáról. Ha generációs szenvedélyeimet akarom kielégíteni, akkor Szlovákiába kell jönnöm, az én nemzedékem itt most felvonulóban van, s az irodalom ve­zető ereje. Végezetül pedig azt szeretném mondani: irodalmunk egyik legnagyobb büszkesége, hogy olyan művek vannak születőben, amelyek filo­zófiai horderejűkkel és súlyukkal felérnek a történelmi tett jelentőségével. Laco Novo­mesky második poémájára gondolok. Csak néhány részletét ismerem, de itt már nem az ártatlan áldozatok, a szocialista törvényes­ség megszegéseinek monumentális ábrázolásá­ról van szó, de azok sorsárcí, akik harcosok maradtak, akik — s ez megint patetikusan hangzik, de igaz — a jövő előtt megvédelmez­ték a kommunizmus, a mi ügyünk tisztaságát. Ezekről az értékekről nem szabad megfeled­keznünk.“ A továbbiakban arra mutatott rá, hogy egy komoly és jelentős folyamat indult meg, melynek során mindent revízió alá veszünk, ami haladásunkat gátolta. Hogy mindez a szocialista társadalom javára váljon, egy alap­vető feltételre van szükségünk: a teljes és kölcsönös bizalomra. Laco Novomesky volt a vita utolsó felszólalója. Hozzászólását alább teljes ter­jedelmében közöljük: Az itt elhangzott vitafelszólalások mind arról a tárgyról szóltak, amelyet magam is érinteni akartam, s ezek után szinte felesle­gesnek érzem, hogy feltartsam önöket. Am illik, hogy ez előtt a fórum előtt, ahol tizenkét év múltán most lehetőségem van elfo­gadni a határozatot a Szlovákiai írók Szö­vetségéből kiközösítő verdikt hatályta­lanításáról, mindenekelőtt megemlékezzem barátaimról, ismerőseimről és az ismeretlenek­ről is, az elvtársakról és pártonkívüliekről, akiket az 1951-es határozat ki nem elégített, hovatovább nyugtalanított, majd felháborított és arra ösztökélt, hogy hatálytalanítsák. Állás­foglalásuk, igyekezetük nélkül következmé­nyeit nem lehetett volna jóvátenni. Eredetileg őszinte köszönetemet akartam kifejezni. Ám úgy érzem, hogy így levontam volna érétkük­ből. Végülis nem másról volt szó, csak a jogtalanság felismeréséről és annak jóvátéte­léről. És ezért köszönetét mondani a kom­munista vagy nem kommunista írónak nem illik. Ha ez a tulajdonság nem lényének jel­lemző vonása, nem természetének alapvető tulajdonsága, akkor baj van az íróval és még nagyobb baj a kommunistával. Mégis úgy illik, hogy tisztelettel említsem őket, mert e tulajdonságnak, amelyet különösebb felma- gasztalás nélkül megkövetelünk a kommunista írótól, a talpig embertől, nincs meleg, rózsák­kal megvetett ágya. így hát engedjék meg, hogy hálával gondoljak rájuk és a bizalomra, s arra is, hogy ez a bizalom — ha már meg volt — éveken át mind a mai napig serkentett és erősített. A nevek nem fontosak. Ám illő kimonda­nom. hogy a gondolkodás megváltozásának e nagyszerű folyamatában, mely a XX. kong­resszussal kezdődött, hálával tartozom a ba­ráti és elvtársi megértésért az irodalom mun­kásainak szűk körében, még' ott is, ahol e folyamat megindulása előtt — az ötvenes évek légkörében — csak könyörtelen és totális diszkvalifikáció sújtott, nemcsak mint írót, de mint állampolgárt és embert is. Most már be is fejezhetném, ha ... Ha szabad volna, ha lehetne, ha e derűs napon megfeledkezhetnénk azokról a napokról, amelyek annak az aktusnak a legelején áll­tak; ha most e jó befejezés után — ha ugyan annak lehet nevezni a régi döntés hatályta­lanítását — meg akarnánk s megtdnánk ke­rülni ama rossz kezdetet az ötvenes években. Az ítélet, amelyet ma itt semmisnek nyilvá­nítunk, sajnos, csak jelentéktelen része volt valami sokkal nagyobb, valami rémületesebb- nek és szörnyűségesebbnek, valaminek, ami közülünk itt ebben a teremben, sajnos, senki­nek nem adja meg a legkisebb jogot sem arra, hogy elfeledje, vagy opportunista módon meg­kerülje. Ha abból az időből csak a Szlovákiai írók Szövetsége egy, két vagy három tagjá­nak kizárásáról szóló határozat állna előttünk, bármilyen igazságtalan és jogtalan is lenne, azt javasolnám, hogy javítsuk ki a hibát a tagok matrikájában és térjünk napirendre felette. Volna is ehhez valami jogom, hisz a dolog engem érint. És azt hiszem, Ivan Horváth s Daniel Okáli is egyetértene velem. S ha valami olyasmiről volna szó, ami csak engem érint, akkor ebben a pillanatban is ehhez a javaslathoz ragaszkodom.

Next

/
Oldalképek
Tartalom