Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Vítězslav Nezval: Manon Lescaut (dráma részlet)
MANÓN: Csupa gálánságból hívta Szent Demetert. DES GRIEUX: Nem vagyok gáláns. Ellenkezőleg. Szava szívemen sebet ejt. MANÓN: Én pedig nem vagyok oly tapasztalatlan, hogy fel ne fogjam sajnálatát. DES GRIEUX: Manón . . . Manón ... ön szívembe lát. Olyan vagyok mint a részeg, mint a részeg .. . Ön kitalál mindent, amit érzek. MANÓN: Már hogyne érteném magát, hisz rég kinőttem bölcsőt és dadát. (Mosolyog) DES GRIEUX: Ah, Manón Lescaut . . . MANÓN: Ö, sokszor már sírni tudnék a nevemen, már nem leszek többé Manón, a féktelen, Manón a dévaj, Manón Arras szépe ... DES GRIEUX: Ah, meghalni a szépért, meghalni őérte... MANÓN: Tetszik, hogy sajnál, bár ez nem vigasztal. Én is sajnálom magam, s hogy mennyire, nem is sejti. Örültem a világnak, a virágnak, mely nyílik új tavasszal, minden madárnak, mely fészkét lombok sűrűjébe rejti. Rakoncátlan Mannon honnan vegyen erőt, hogy most másképp éljen, mint ahogy élt előbb? Manón, ki madárként élt eddig boldogan, mától másképp éljen ... ? Nos, mondja meg: hogyan? DES GRIEUX: Manón, tündérszép Manón... MANÓN: Tündérszép? Ma talán. Holnap csupán szépség. De mi lesz holnapután? DES GRIEUX: Én ... Maga ... Tiberge ... Mindhárman ... Mi ketten ... Ön dönt sorsunk felett, bár ez hihetetlen. MANÓN: Tudja, a zárdába nem magamtól megyek, Önszántából kevés vágyik ilyen kegyet. Nem vezet más oda, csak szülői kényszer, mert hiába zárták rám az ajtót éjjel, három álkulcsom is jól illett a zárba, s hogy mostantól fogva valami apáca őrizzen s nem Pierre, hogy ez milyen csapás, kívülem felmérni aligha tudja más. Szüleim megóvni akarják erényem, de hogy vajon miért? Valóban nem értem. DES GRIEUX: Ö a kegyetlenek! MANÓN: Oly boldogan éltem... DES GRIEUX: Én bizony megkérdem, miért ily lelketlenek? MANÓN: S nincs is erre joguk, valahogy úgy érzem. DES GRIEUX: A szülők fejére száll ezért a szégyen, de bárki is tette, s bárkinek a vétke, ó Manón, én mindent odaadnék érte, hogyha tegnap történt volna e találka. Manón kérem magát, ne legyen apáca. MANÓN: Szemem majd nem nevet, ha köt már égi frigy. Ez ellen nem tehet, isten kívánja így. DES GRIEUX: Becsületemre mondom, bízhat benne, hisz bájáért rajongok, nem titok, ha szalmát keresztbe bárki tenne az ön útjába, bűnhődni fog. Harcoljak bármeddig is érte, gázoljak vérben, kardomban bízom, nem marad büntetlen szenvedése, ah, Manón Lescaut, én önt kiszabadítom! MANÓN: Ily ifjan az ember nem csalárd, ah, csak viszontláthatnám még magát. Ha kiszabadítana mégis egyszer, bár atyám csak egyszerű polgárember, én örök hálára lennék képes. DES GRIEUX: Manón! Szépséges! Ártatlan! Édes! Én Des Grieux, a Máltai lovagrend lovagja, fogadom önnek esküvel, hogy kardom mindenkor védi, óvja. A lovag lovag. Embert is öl, ha kell. MANÓN: Mily diadal, mily diadal, hogy testem még ily fiatal. Lehet sorsom még édes, kedves, ha a lovag, ha a lovag, bókolni akar, ha a lovag belém szerelmes. (Pierre jelenik meg.) Ötödik jelenet Des Grieux, Manón, Pierre, fogadós MANÓN: Pierre, Pierre a kosaram, a kosaram, festett fülű kis kosaram. Ott van az én (fülébe súg valamit) az én ... (Des Grieux fülébe súg valamit) az én ... Pierre (bemutatja Des Grieux-t) unokabátyám! Boldog vagyok, hogy találkoztam vele Amiensben. Zárdába vonulásom holnapra halasztóm, mert különben nem részesülhetnék ama örömben, hogy vele vacsorázzak ma este. PIERRE: Nos, nem is csodálom. MANÓN: Pierre a kosaram! Egy kis hazai süteményre vágyom. DES GRIEUX: Unokahúgom jól elalszik itt, panaszra nem lesz semmiképp oka, a fogadós apámnak volt a kocsisa. Pihenésre alkalmas e hely, ( Pierrehez) Unokahúgom alhat, mint a tej... PIERRE: Egyszóval mára leéghet a zárda. MANÓN: Bár csak égne földig, hisz ma gyúl ki utoljára. Pierre mondja mitől irul-pirul, hisz ma gyúl ki utoljára.
