Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - L. Kiss Ibolya: Erzsi tekintetes asszony (regényrészlet)
Lackóné Kiss Ibolya 1 A váradi szőlődombok venyigéi közé még nem lopta be magát a rózsaszínű hajnal. Derengő félhomályba burkolództak a fák, a hegyek és még a Kőrös sebes folyású vize is mintha lassabban hömpölygött volna az éjfélutáni sebességben. Aludt a természet és aludt ez a nappal vásári hangosságú város, hogy virradatra új erővel kezdje meg lüktető életét. A köröskaviccsal kirakott utcák során nem koppant lépés, szerelmes macskák nyivákolása sem hallatszott a háztetők fölött, csak a „.Báránka“ előtt volt még hangos az élet. Itt járatta Klobusiczky kocsisa órák óta a két szürkét. Éjfélre rendelte ide a gazdája, de úgy látszik nem gondoltak a hazamenetelre. A kocsmából hangos ricsaj hallatszott az utcára, melynek lakói dörmögve kívánták a gyehenna tüzére a „Báránkát“ a benne levő mulatókkal együtt. Pedig itt mérték a legjobb bort széles e megyében: az édesen savanykás érmelíéki bakatort és itt húzta legszívrepesztőbben a cigány. Ma különösen jól játszott a móré, úgy zengett a hegedű húrja, hogy szívében érezte rezgését az ember. Üj nótát játszott, most tanulta Debrecenben Boka Károlytól: a Diri-dongót. Isten tudja, hányadszor kezdte már rá: „Sej diri dongó, haj diri dongó, Csak azért is: diri dongó.“ A cigány húzta, az urak kurjongattak s a „különszoba“ levegője telítve volt pipafüsttel és a kiömlött bor savanykás szagával. Öten ültek az asztal körül, négy férfi és egy asszony. A férfiak kigombolt dolmányban, megengedett nadrágszíjjal, vörösre gyűlt arccal fújták a dalt, — az asszony félrecsúszott tollas kalappal a fején énekelt, túlrikácsolva az öblös férfihangokat: „Csak azért is dongó, csak azért is dongó, sej, haj, diri dongó .. A hangulat percről-percre emelkedett, a vonó mind gyorsabban és gyorsabban kapta a húrt, a nagybőgő majd megrepedt örömében s a prímás arca úgy ragyogott, mint szurok a sötétben. — Fene a fekete pofádba! — rikoltotta el magát Klobusiczky —, már megint kimuzsikáltál egy bankót a tárcámból — kirúgva maga alól a széket, a cigány felé tartott. Az vigyorogva hajbókolt feléje, s magasra emelte homlokát, hogy izzadt bőrére jól tapadjon a kettérepesztett bankó, melyet csattanós tenyérrel kent oda a székelyhídi földesúr. Aztán újult erővel harsant fel a dal, melyet berúgott emberek csökönyösségével ismételtek újra és újra: „Csak azért is diri dongó.“ Az asszony apró öklével ütögette hozzá a taktust az asztalon, hol lassúbb, hol gyorsabb tempóban, a nóta ritmusa szerint, míg végül egy pohár bor galambszínű ruhájára nem ömlött. A nedvesség a bőréig hatolt. Ekkor elhallgatott. ( Regényrészlet)
