Irodalmi Szemle, 1963
1963/3 - Lóska Lajos: Tábortűz a Vöröskőn (regényrészlet)
csak az urakkal cimboráló papok ellen... Néhányan le is maradtak volna, de visszatartotta őket a kíváncsiság, meg ellenállhatatlan erővel sodorta már őket a szegénység áradata, amelyhez ők is tartoznak . .. Az ilyesmi ne búsítson, mondta később Barnus István, Jánosnak, mikor erre fordult a szó ... A sovány farkasok közé vegyülhetnek sovány ebek is ... Az a fő, hogy közbe kerüljenek, akkor növelik félelmetes erőnket... Középről nem szakadhatnak le, bárhogy pislantgatnak a konc felé... Velünk sodródnak... Segítenek előre jutnunk, azután vagy farkasokká edződnek, vagy kiszórjuk őket. .. Menjenek koncért talpat nyalni, majd legázoljuk őket gazdáikkal együtt. A ferences barát a temetőben is kísérte a menetet. Tisztes távolból keresztet vetett a sírgödörre, azonban, mikor Mező, a kommunista szenátor, aki erre az alkalomra érkezett Komáromból, beszélni kezdett, Jeromos atya visszahúzódott a bejárati nagy kerszthez, s ott imádkozott... Mező szenátor, ércessége mellett is meleg hangja végigbúgott a sírok között, behatolt a körülállók szívébe, megfogta a riadozók kezét, megostromolta az előkelők márvány sírboltjait, búsan, mégis biztatón verődött vissza a késő őszi, halódó dombokról... Halott munkatársát a lehullt levelekhez hasonlította, melyek alatt szebb élet fakad, mihelyt jön a tavasz... A kikeletet nem tarthatja vissza úri gőg, csendőr szurony, álszent, babonás kenetteljesség. Fölvirrad előbb-utóbb! Az a csillag, mely most még magányosan vörösük itt, egy arra nagyon érdemes sír fölött, magasba lendül, mint a messze! keleten. Kelet küldi ezt a csillagot a világ minden tája felé, de munkálja minden dolgozó úgy az útját, mint az itt pihenő felesége, aki méltó a francia kommunardok nejeihez, aki bolsevista nők módjára viselkedett nemcsak amíg a gyárból el nem bocsátották, hanem azután is ... Ma is, amint fájdalmán fölülemelkedve, a gyászmenetben hitet tett az eszme mellett, melyért élt, dolgozott és fölemésztődött a férje, a mi drága Kulisák elvtársunk ... Az ilyen bajtársak áldozatos élete, bosszúért kiáltó halála, fokozza azt a vihart, amely fölkorbácsolta az ostravai, kladnói, mosti, kosútyi frývaldovi, polomaki sztrájkokat a közelmúltban... Egyre fenyegetőbb lendületet vesz ez a vihar, melyben összeforr törhetetlen harcos elszántságunk, a hajdani forradalmárok buzdító hagyományával... Ennek a vidéknek példás a jelene a munkásmozgalomban. A közelmúltban szerzett hagyományokon alapszik. Építsétek tovább, hogy majdan vörös Fülek néven emlegessen a hálás utókor. Erre kér, erre buzdít búcsúzó társatok utolsó szava, vágya, akarata, hogy úgy temessétek el, ahogy élt, kommunista módra ... — Igen — fejezte bej Mező elvtárs harsány hangon — úgy temetünk el Kulisák elvtárs, ahogy kívántad, kommunista módra. Úgy temetünk el, mert ez a végső óhajod, úgy temetünk el, mert mindnyájunk szíve azt sugallja, hogy így adjuk meg neked a végsői tiszteletet. Fogadjuk kommunista módra, hogy igazságos bosszúnkat megálljuk. Harcolunk törhetetlenül a burzsoázia ellen, az önző úri világ ellen, a végső győzelemig. ígérjük neked ... Nyugodj csak békében ... ígéretünket megtartjuk, hiszen kommunisták vagyunk! Harcba induló sasokként viharzottak Mező szenátor utolsó mondatai. Föl - rázták a köröskörül álló önmagukba omlott embereket, akiket nemcsak az elmúlás komor közelsége roskasztott össze, hanem saját nyomorúságuk és bizonytalan sorsuk is. A tömeg megmozdult, és a bágyadt sárból ismét sziklává merevedett... Üjra fenyegetően szögletesre rajzolódtak a szikár munkás arcok... A szemek vészes villanása fölszárította a könnyet. Barnus István föllépett a kihányt földből támadt magaslatra, és megrendítő szenvedélyességgel szavalta el erre az alkalomra rögtönzött szabad versét, melynek vissza-visszatérő alapgondolata az volt, hogy... „egy-egy levél az óriás proletár fáról lehullhat, de ezerszer jaj lesz értük burzsoának, úrnak ...“ A vers annyira feltüzelte a halott munkatársait, hogy egymás után a koporsóhoz járultak, és néhány keresetlen szóval búcsúztak. Majd fölsírt a cigánybanda bánatos nótája, mintha a haldokló ősz ontaná könnyeit: Daru madár útnak indul, búcsúzik ^ fészkétől...
