Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Dávid Teréz: Várakozás
Dávid Teréz Várakozás A puskapor szaga még alig oszlott el a levegőben, egy-egy csokor virág felett minden második utcában örök mécses pislákolt, az emberek sokat hallgattak, még többre emlékeztek, és mintha nem tudták volna eldönteni, hogy felejteni igyekezzenek, avagy a leszámolást sürgessék-e. Olyan volt ez akkor, mint temetés utáni nagy némaság, mikor is a halott üres helye tágabb teret foglal el, mint amilyenre az élő valaha is igényt tartott. Gyászolt egy ország, miközben ünnepelt. Ezekilencszáznegyvenötöt jegyeztünk. Jana húgommal ott álltunk minden nap egy nagy ház előtt a Hybernskán, a bejáratot figyelve, mintha mindenkinek, aki az életbe visszatér, be kellett volna abba lépnie. Bemenni mégsem mertünk, mert attól is féltünk, hogy szembetalálkozunk az igazsággal, és semmitől sem rettegtünk jobban, mint tőle. mert az akkoriban gyakran volt rideg és könyörtelen. Mi pedig csakj addig várakozhattunk, ameddig nem ismertük. Jana néha elkalandozott a közellevő mozi kirakatáig, de én egy pillanatra sem vettem le tekintetem a bejáratról, mert szorongással gondoltam arra is, hogy közben eltávozik az épületből, akire várok, és ha elkerüljük egymást, soha többé nem találkozunk. Azt még nem tudtam, hogy a viszontlátás első pillanataiban mit mondok majd neki, noha három évig készültem erre az alkalomra és gondolatban többször átéltem. De tapasztalatból tudtam, hogy minden másképpen történik, mint ahogy azt elképzeli az ember. Attól is tartottam, ha meglátom őt, eszméletlenül esem a karjaiba, mert a találkozás nagyszerűsége felülmúlja majd az erőmet. Lélekben felkészültem a legrosszabbra. Csíkos, mocskos ruhában, foghíjas szájüreggel lép elém, akire várok. De ezeket a látomásokat gyorsan elűztem magamtól, mert bíztam az ő erejében, aki fiatal volt, amikor elszakították tőlem, szerette az életet és az élet is szerette őt. Legalább is én így reméltem. Napok múltán hajlamot éreztem... csodákban hinni. Mesélte valaki, hogy ahol kilenc ember rettenetes halállal elpusztult, ott a tizedik életben maradt. Mások ilyen történeteket újabbakkal tetéztek. Egy asszony például beszélt azzal az öreg emberrel, aki kis kutyájának köszönhette az életét. Az állatot nem akarták ugyanis az óvóhelyre beereszteni, ezért az öreg úr a legerősebb bombázások között visszacammogott lakásába a negyedik emeletre. Alig nyitotta ki az ajtaját, nagy dörrenést hallott, és megingott vele a ház. Az óvóhelyet egy rézs- útosan lecsapódó löveg betemette. Kis kutyájával karján az öreg immár visszacammogott az utcára, hogy megnézze a törmelékkel eltorlaszolt pinceablakot. Ez valahol egy másik városban történt, és aki mesélte, maga sem emlékezett pontosan, hol és mikor ... De részemre ez nem is volt lényeges, mert én hinni akartam, hogy megtörténhetett. Később az ilyen gondolatokat elhesegettem magamtól, és mire a hatalmas háztömbök mögé lebukó nap sugarai vérvörösen törtek meg a közeli mozi kirakatüvegén, én már rendszerint csak nagy ürességet éreztem, mintha nem lenne testemben semmi más, csak szívem tájékán a megkövesedett fájdalom. Ilyenkor szótlanul húgomra néztem, és megindultunk némán visszafelé, harmincöt percet villamosozva lakásunkig. A villamosban keveset beszélgettünk. Mintha félnénk, hogy eláruljuk egymás előtt gondolatainkat. Janát ugyanis egy idő óta kétségek kínozták. Olyasmi derengett benne, hogy úgy is hiába várunk. Ezért, ha megszólalt, olyan dolgokat
