Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - FIGYELŐ - Fónod Zoltán: Monoszlóy M. Dezső: Két lányom van - Egri Viktor: Szlovák regény az ellenállásról

azonban kint a fronton gyors egymásutánban kapja a sebeket és mert valójában nem romlott, nem cinikus lélek, felébred a jobbik énje, feltámad benne az ember és ellene fordul mindennek, az esztelen parancsoknak, az esztelen parancsok kiadóinak, hetvenkedö fasiszta tiszteknek, az ostoba Hajnié főhadnagynak, közvetlen felettesének, de ugyanúgy a németeknek is, akikkel a frontélet összehozza. Hitler- imádó, szűkagyú, öntelt bestia valamennyi és Jašík tehetségét dicséri, hogy nem szabja egy kaptafára őket, páratlan művészettel kelti életre a fasiszta banda minden tagját, jellemzései mesteriek és általában mesteri a frontélet rajza. A mai szlovák szépprózában nincsen párja a fejezeteknek, amelyben Jašík megfesti a Kaukázusig kergetett szlovák katonák sorsát, az elhullásukat és lassú eszmélésüket.

Mérhetetlen önzés és kegyetlenség, ostoba dresszúra és lélektelen tekintélytisztelet az egyik oldalon, a másikon pedig mindennek visszája: bajtársiasság és önfeláldozás, lázadó szellem és- elszántság, határtalan honvágy, amely nem egyszer a legjobbakban is anarchiát ébreszt. írói remeklés, ahogy Jašík alig fél oldalon pőrére vetkőzteti Kern ezredes német parancsnokot, aki egy tapasztalatlan fiatal hadnagyot egyetlen kétkedő mondatáért az öngyilkosságba kerget. Néhány sor csak és előttünk áll a fasizmus embert deformáló valósága, állatias brutalitása, embert, eszményt és gondolatot gyilkoló fenevad arculata. Ugyanilyen írói bravúr Kurt Gramm főhadnagy, a „vasfegyelem század“ parancsnokának mesteri portréja. A hitleri Werhmacht egyik névvel megjejegyzett senkije ez a Gramm, engedelmes csavarja a gyilkos gépezetnek, ám ugyanakkor alantasai kényura, halálba küldője és veszedelmes farkasa, gyilkos ragadozója mindennek és mindenkinek, aki hazug és alantas ideáljai útjában áll.

De Jašík emberséges németeket is lát a fronton, mint a büntetőszázad Ottó Renner- jét, akinek megbocsáthatatlan „bűne“, hogy megtagadta az engedelmességet: nem tudta a feldvébel parancsára agyonlőni az éhes szovjet foglyok egyikét. Kl'ako hadnagy szemtanúja Renner halálának, nézi az elhullókat, a halálba küldöttek utolsó perceinek tanúja, majd Kl'ako kezében visszafordul a fegyver és ítéletet tart a gyilkosok felett.

De nemcsak Kľakóban és a köztüzér Lukán- ban, hanem a frontra kényszerített szlovák katonák legtöbbjében ösztönösen felcsap a gyűlölet: az egyszerű emberek, a nép fiai eszmélnek, társat keresnek és csak egy szikra kell, hogy felizzon, fellángoljon a lázadás, az ellenállás szelleme. Valószínű, hogy az ábrázolt epizódokban Jašík legszemélyesebb élményeit'mondja el, személyes gyűlölete és haragja, a fasiszták iránti ellenszenve azonban nem ragadja el, meg tudja őrizni a krónikaíró tárgyilagosságát és éppen ez adja meg vallomása hitelét, ez hat az igazmondó művészet erejével. A helyenként felbukkanó expresszionista

és misztikus vonások ezért nem válnak bántóvá, — szerencsére lényegesen kevesebb van belőlük, mint előző regényében és stílusának modorossága is erősen csökkent.

Jašík prózája — az expozíciótól eltekintve

— nem konvencionális; lélekelemző módszerrel, sok belső monológgal jellemez. Legtöbb monológja érett analitikus tehetségről tanúskodik, egyénien világítja meg alakjai benső életét és sok érdekeset hoz felszínre a tudatukból, olykor a tudat alatti világukból is. Helyenként azonban túlzsúfoltak és érdektelenek, elnyújtottak a monológjai, bár akkor sem fog mellé és nem állít olyasmit, ami torzítaná, meghamisítaná a monologizáló alak jellemét.

A csonka regény története negyvennégy augusztusában fejeződik be: Pravnót megrohanják a partizánok és beveszik. A partizánok sorában látjuk viszont Kl'ako hadnagyot és a nagyon rokonszenvesen megrajzolt Lukan köztüzért is. (Nem kelt különösebb hiányérzést, hogy Jašík egy teljes esztendőt átugrik és csak néhány szóval utal arra, hogy hősei átmenekültek az oroszokhoz és mint ejtőernyősök kerültek vissza hazájukba.) Nem tudjuk, hogyan alakult volna további sorsuk, az is homályban marad, milyen szerepet szánt a börtönben csaknem egyonkínzott Driňának, ennek az öntudatos, harcos kommunistának. És ugyanúgy rejtve marad előttünk, mi történt volna az anarchista Óriással és az általa toborzott „bandával“. Csak annyit tudunk, hogy Jašík a tervezett trilógiában emléket akart állítani a nemzeti felszabadító harc hőseinek, azoknak a mártíroknak, akiket a fasiszták a Felkelés vérbefojtása után legyilkoltak és tömegsírba temettek ott, ahol maga is fegyverrel a kezében harcolt.

Az ébredés, a lassú eszmélés és az ellenállás leírása után Jašík a vázlat szerint a trilógiát a háború utáni évek történetének ecsetelésével akarta lezárni és ahogy a kötethez fűzött rövid szerkesztői jegyzetben olvashatjuk, a „nehéz drámákat átélt köz-ponti alakjait el akarta vezetni mai valóságunk küszöbére, abba a szociális szempontból igazságosabb társadalomba, amelyért ők a fronton, a hátországban harcoltak. A különböző összefüggéseket és a végső kifejtést, sajnos már csak sejteni tudjuk, mert a nagy mű végső megoldása ott maradt a tehetséges és már kikristályosodott művész tudatában, aki túlságosan korán távozott közülünk, s igy nem tudta befejezni legnagyobb és legkiválóbb művét.“

Rácz Olivér, a regény fordítója, igen gondos, művészi munkát végzett. A párbeszédek drá- maiságából semmi sem sikkadt el, a sokszor fárasztó és elnyújtott belső monológokat is kitűnő árnyaltsággal adja vissza és jól, ízesen él a frontkatonák vaskos, nem egyszer natura- lisztikusan ható szavajárásával. Friss és példamutatóan eleven, emellett az író eredeti stílusát jól megőrző fordítását élvezettel olvassuk.

Helyeselhető, hogy a kiadó utószóval látta