Irodalmi Szemle, 1963
1963/2 - FIGYELŐ - Tőzsér Árpád: Zala József: Két Duna között
Zala József: Két Duna között Zala József második kötetének a címe is tájköltészetet sejttet. Csallóközi tájakat, füzeseket, nagy tágas falukat, síkságon delelő csordákat vár az olvasó, de akárcsak a szerző első kötetében — ebben sem leíró verseket talál. Érzésem szerint Zalát inkább csak a kritika szeretné a „Csallóköz megszólaltatója- ként“, festőjeként elkönyvelni, ezzel mintegy helyet mutatva és létjogosultságot adva neki költészetünkben. Sajnos, Zala nem abban az értelemben leíróköltő, mint ahogy a „Tisza“ szerzője, az „Ősz szüret előtt“ Juhász Ference, vagy a Dunántúlt versekben festő Takáts Gyula — hogy csak a legismertebbeket említsem, hanem abban a szegényebb értelemben, hogy egyszerűen nem „felfedező“ alkat. Hiába írja a kötetzáró Vallomás-ban, hogy „A változót kerestem mindig benned“ — verseivel rácáfol az állítására, mert világa már eleve adott, a költő alkotó munkája során semmit sem változik, aminek következtében ezt a világot csak leírni lehet, s nem lehet újrateremteni. A vers ugyanis akkor jó, ha nem a szó, hanem a valóság erejével hat. Ha jól emlékszem, Déry Tibor állítja valahol, hogy a vers nem leírás, hanem valóság, vele a való világ mennyiségileg szaporodik. Ez a lényege kb. annak az ismert Móricz gondolatnak is, amely szerint a mű akkor jó, ha szinte mikroszkóp aíá lehet tenni, s a való világ darabjaként vizsgálni. Csakhogy „a valóság“ sohasem állandó állapot, hanem a szinte másodpercenként változó, születő és elhagyó anyag. Ez a mozgás-törvény hiányzik a Zala költészetéből. Végig egy szemlélődő, jegyezgető ember útitársának érezzük magunkat, akinek a valóság azonban mindig csak felületével fordul, s takarva marad előtte a törvény, az összefüggések, a lényeg. Zala költészetének második súlyos hibája is ezzel a „leíró“ alkattal függ össze. Az igazi költő ugyanis nem csak „megteremti“ a valóságot, de megtanít bennünket annak a látására is. Hogy példával éljek: Zala versépítő módja néhol Illyést idézi: egy megrajzolt helyzetből vagy képből igyekszik kibontani a vers mondanivalóját. De míg az Illyés-vers valóságának az egyszeri, sosem ismételhető látás ad új értelmet, Zala csak az érvényes gondolatsémák és normák szerint láttat, s az Illyés-vers váratlan összefüggésekre világító végső fordulata helyett legtöbbször csak olcsó didaktikai tanulságot ad. A szemléltetés kedvéért hasonlítsuk össze Illyés Gyalogút-ját és Zala Gondolatok a vonatban-ját. Illyés verse leírővers, Zaláé helyzetkép. De a Gyalogút már a második versszak elején megszűnik csak leíróvers lenni: Vajon ki kezdte ezt a hallgatag, bíz jócskán girbe-gurba kisutatT A szemmértéke nem volt mérnöki — Kolumbuszi volt! Tisztelet neki! Mi történt itt? Csak annyi, hogy azt a kis gyalogutat, amelyet az égvilágon senki sem látna semminek, csak gyalogúinak. Illyés egy felfedező, mondhatnám azt is, hogy „forradalmi“ alkat külső jegyének látja. Ez a gyalogút itt már nem út többé, hanem jelentést hordó kép, a költő azzal, hogy sajátos módon, ismételhetetlenül átélte, egyben újjá is teremtette. Zala „képei“ azonban mindvégig egyenlők sajátmagukkal, nem hordoznak semmilyen mélyebb értelmet. Csupán két álomszuszék toldja meg kurta éjjelét a többi meg kártyát kever, a pádon lapot lapra ver. Ezek bizony csak szavak. A valóság nem rázta meg a költőt, képtelen volt azt újrateremteni. Ennélfogva az olvasónak is csak szóélményt és nem valóság-élményt nyújt. S ráadásul Zala az Illyés-versek záró robbanó ötletei helyett ilyen naiv tanulsággal fejezi be a verset. Ha minden kártyalap helyett könyv járna kézről kézre, állandó érték, értelem jutna erődhöz: új elem, szebb lehetne az életed, Csallóköz dolgos népe. Az összehasonlítás talán nem volt egészen szerencsés, talán az idézett Illyés-vers se a legjobb példa volt a költői „újrateremtésre“, de a két versalkotásmód közötti különbséget azt hiszem érthetővé tette. S itt kell megemlítenem, hogy akármilyen erőszakoltnak, belemagyarázásnak is tűnik, de a dogmatizmus közvetve Zala leegyszerűsített szemléletének kialakulásába beleszólt. Abban az időben ugyanis, mikor Zala írni kezdett, jobbanmondva újra feltűnt, mert a Csallóközi útravaló két verse alatt a dátum 1940 és 1943 ki nem mondott követelmény volt úgy látni, ahogy a hangadók láttak, ahogy a dogma parancsolta. A költőnek nemigen volt „joga“ különvéleményre, s ennek már csak a következménye volt az egyéni látás, az egyszeriség hiánya. Volt. Csakhogy az így kialakult szem
