Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - Veres János: Versek

»

meséből jöttem

1.

Csodáljatok meg mind, kik e fényes tavaszi hajnal tüzébe néztek: lengő köpenyben, sugarak hátán új Tulipán Fanfán nyargal közétek.

Küldte a Szépség megáldott méhe, életet számára virágok kérnek, megjött vidáman s beköltözik lám gonosz szemekbe haramiának, igaz telkekbe édes testvérnek.

Láng van a mellén, két piros rózsa, tűzpiros rózsák, messze nevetnek, nevük megejtő: igazság, jóság.

Izgága törpék ajkán a csorba kürtök egy percre hangjukat vesztik, a fénybe velőig belevakulva bújik a vad nép sűrű bokorba,

fogukat fenik, körmük növesztik.

Nem nyomhat kétvállra hangjuk,

hiába szomjaznak

tűzforró, fiatal vérre,

nem zárnak hármas

vaskoporsóba,

nem vetnek mély víz

vak fenekére.

Vasárnap ezer leányka sétál a töltésen csendben, kicsípve talpig fehérbe, szívükbe rejtik megifjult szívem hálál ne érje.

2.

Mozogni akarok s látni, ha már a titkok ideküldtek;

— hol terem gaz? egyenként kivágom! szablyámról a vakító szikrák szétrepülnek.

A pirkadat ormán született gyermeteg legény vagyok, azt akarom, hogy a szeretet fája boruljon virágba,

s az embertől lopjanak szelídséget az angyalok.

Jöttem a múltból, porladó emberfejekböl Kikelet, itt van az erőm, fogadd el! Ingyen kínálom, mámor ez nékem. Magyarul kérlek, az Ember nevében.

folyópart

Nyugtalan képeket kormoz a vízre a partmenti bokrok árnya, hajam a forró nyárvégi szél viszi, kuszálja.

Felkapom fejem, mint zárt vad, ha mellette erdőszag illan, s gyorsabban árad a vérem sónehéz végtagjaimban.

A polipvad bú és bánat s az is, ki előidézte, beleful egyszer a felém áradó élet vizébe.

A jók, az igazak, szépek meglátnak tükrében engem, s én boldogabb magam belőlük ezerszer újrateremtem.

kínok mágnese

Arcom előtt pörög a földgolyó, ibolya tengerek, kontinensek, hajóroncsok árbocai döfődnek szikrázó szememnek, jégmezők, sivatagok, hömpölygő búzatáblák az emberek százados kínját fülembe kiabálják, városok, tornyok, csipkés házak szívemben forognak, belémhull, mint szikladarab, könnye a bemocskolt lánynak, jaj a vakoknak, — anyák fekete kendője, elűzött szeretők sikolya, bolondok elferdülő mosolya, horpadt katona-sírok úgy fájnak, hogy majdnem ordítok.

Veres János