Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - Tóth Elemér: Versek

Tóth Elemér

küszöbön

Állj meg az ajtóban, s árnyékodat kergesd messzire.

Állj meg,

de legyen veled valaki, tálán

egy emlék, egy csók,

vagy az igazságból egy tört darab.

Állj meg

a nagy mindenség ajtajában,

— de alább ne add semmiképpen —

mert ha azért születtél,

hogy járni tanítsd az embereket,

hogy beszélni tanítsd őket,

túl a villamoskalauzok szellemességén,

vagy a szénhordók káromkodásán,

vállalnod kell a sorsukat

— amely hideg mint a tél

s néha kemény mint a kövek —

a süvítő üresség ne riasszon

tanuld a jeljelé zuhanást,

s ha kell, hát vállald a munkás sorsát,

az orvosét,

vagy az emberét,

aki próbál mindent megérteni,

s kinek hitébe

mindenek ellenére

már fészket rakott a jövő.

Állj meg

és rúgd be az ajtót,

hadd tudják meg a berámázott mosolyok is, hogy ember áll a küszöbön, s hóna alatt mint friss virágcsokrot hozza az igazságot.

sokarcú szavak

Nézzetek körül!

Mennyi rosszat indított már el az ember s mégis dicséri önmagát.

.4 súlyt keresem én, a szavak mozdony-súlyát, a szavak örök-ősi súlyát, a szavak igazság-súlyát.

Keresem,

mert hányszor derült már ki az évtizedekig hirdetett igazságról is az ellenkezője.

Sok-arcú emberek, sok-arcú emberek.

Pedig virágok is lehetnének a szavak,

s elindulnának,

mint ősszel a madarak

a maguk valóságában

fejtől fejig,

szívtől szívig,

embertől emberig,

cipelve magukon ősi igazság súlyukat, mint a temetőbe ballagok viszik fájdalmuk szatyrát bensőjükben.

Nézzetek körül!

Mennyi rosszat indított már el az ember, s mégis dicséri önmagát.

emlék

Valaki elment messze, messze, szomorú volt a naplemente, amikor elment.

Hazudott évek elszaladtak s szennygödörbe temetve hagytak mindent.

Évek, napok — micsoda bánat, — vissza nem járó szárny as-állat, repül, repül.

Az emlék bennem újra lobban, s úgy érzem mint virág-koromban hiányát.

Valaki vár tán messze, messze, bár a szívét is belepte a várás.