Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - Josef Hora: Versek

itt heversz s oly nehéz a lélegzeted, szépséged lehullt, és csoda-gyermeked emlőd keserű tejét issza, ám bízzál:

ha megérte harmincadik évét

bemegy a városba — ajkán a lázadás új evangéliuma, az igazságtétel napját meghirdeti a téren, jegyvert adván a seregeknek, álmot és vasat — s nem feszítteti meg magát.

a szabadság éneke

Én vagyok, lásd,

a szárbaszökkent, ifjú szabadság piros virága.

Tudod-e, ki táplált?

Félelmes, füstös városok nyomorúsága.

A mezők s egy ezredéves gyötrelem vérét itta

sötétben fakadt gyökerem.

Fa vagyok, vihar tördelte törzsem, ágam, lombot, virágot hajtok a napsugárban.

Ezreknek szeme rám ragyog, a hitük, emberségük vagyok én, a jövőbe lendülő kar vagyok, álom és jóremény.

A gyárak örvénylő éneke, dal vagyok, jönnek majd gondtalan, szebb napok, s én álmaitok szövögetve e gyárakban — a boldogságot szövöm a szövetbe.

Kalászos rónaság vagyok, megérlelt már a nap, a paraszt végigjár a dűlőn, földeken, körötte érett mag pereg, suttogás kél a rög ah meghallja-é, titokzatos, halk énekem.

Én vagyok a biztonságos híd, összekötöm a múlt, s jövendő partjait.

Egy új világot emel karom, a pöröly gyanánt szorgos forradalom, egy lesz a jog, s egyértelmű a mű.

Szolgáld e mozduló, száguldó időt!

Föl, sorakozz, gyújts vidám, vörös dalra!

Fiad, lányod hadd nőjön szépre, nagyra!

Áldozz, ha kell, vért velőt, s ha kell, hát mindened!

A sírban nyugvók porának békesség.

A tudók által igazság tétessék.

Ó május elseje, reményeink s a beteljesülés napja, te egyesíts a harcra!

oroszország

A nyírfák tavaszt várnak már,

isszák az esti fényeket. Alkonyi felhők árnya száll, a szittyák, vadvizek felett.

Az esthomályban árva utak bandukolnak egyedül.

A szemük pillájára ezeréves ősz könnye ül.

Ezeréves, hosszú ősz: korhadt tető nyögése, hangja, a sztyeppén eltévedt csikó, hűvös templom harangja.

A régi isten nyög, tántorog, s felbőg a szelek éneke.

Az én szememben kék távolok, tavasz virul, szánt az új eke.

Nyomában vállas paraszt jár, útján követi őt a nap.

A kupolák barbár fénye csókolja őt Moszkva alatt.

Baljába gyűjtvén a vasat, a cint, acélt, jó érceket, jobbja kenyeret osztogat, kétlábú malomként lépeget.

Bártfai Tibor szoborm