Irodalmi Szemle, 1963

1963/2 - Kovács Miklós: Tavaszi eső

A fiatal pásztornak- a lélegzete is elakadt ... „Mi van ma ezzel a félbolonddal?!... Csak a hónap végén vár az asszony ... ! Az ... az majdnem két hét

még!

____Addigra hazamegy, ezt kikötötte

a

z elnökkel...“ — gondolta. Izzadság ütött ki a homlokán, aztán nagyon melege lett egész testében.

— Bolond vagy, Dandi! — legyintett megnyugodva saját érvelésén.

— Elhozod a könyvet, meg az asszonyt is megnézed legalább. Örülni fog, biztosan örülni fog, igaz-e? — vágott közbe Dandi, mintha nem is hallotta volna a sértést.

A fiatal pásztor egy percig még ingadozott — mélyen gondolkodott, mit tegyen,

— aztán mégis felállt és felszedte a földre esett gyufáját s a mellette heverő botját.

— Nem bánom no, ha annyira akarod, elmegyek! — és elindult a távoli karám felé, hogy előhozza a kerékpárját...

A falu nyolc kilométerre volt, a mezőn nagy hasznát vették a kerékpárnak, ha ide-oda kellet szaladgálni a tanyák és legelő között, noha eddig még egyszer sem használták ezen a tavaszon. Autó jött, autó ment, hozta az élelmet, meg a hírt, az üzenet — ha volt — a faluból.

Az út puha volt még, sáros, pocsolyás, de azért elment már rajta a kerékpár. A fiatal pásztor úgy tolta maga mellett az útig, át az árkon, amely félig volt szeny- nyes, iszapos vízzel.

Dandi ott lépkedett a fiatal pásztor nyomában és boldog volt. Szőrös, ráncos arcán kigyúltak az öröm rózsái; mosolygott a szeme, a két szürke vizenyős halszeme nevetett. Tipegett-topogott szótlanul, s szíve vidám volt, tele napsugaras derűvel.

— Délre visszajövök — szólt hátra a fiatal pásztor és felült a kerékpárra.

Dandi ott állt az árokparton és nézte- nézte a »kölyköt«, amíg bírta a szeme, hogy ment, távolodott a nagy végeláthatatlan legelőről a falu felé — az asszonyához.

A fiatal pásztor már régen eltűnt a távolban, de Dandi még mindig ott állt egy helyben az árok szélén, tal^a alatt felbugy- gyant a föld és mint hirtelen támadt forrásból zubogott föl a zavaros színű víz. Ömlött, ágaskodva ömlött, mint valami csöpp kis gejzír, s közben lassan elborította a pásztor lábafejét. A kutya már szűkölt mellette, de mintha észre sem vette volna

— rá sem hederített.

„Ostobaság!... Lehet, hogy valóban bolond vagyok, ahogy a kölyök is mondta.

Azért, hogy ... hogy. én álmodtam ... Nem kell úgy lennie. Pedig egész éjjel az ő feleségéről álmodtam... Jött, jött ki ide a mezőre nagy babos, piros babos ruhában. A hasa akkora volt, mint egy hordó... Sütött a nap. Sár nem volt. Virág, igen, minden virág volt... A folyó is. Jött az asszony és odaült a kölyök mellé. Aztán azt mondta, hogy menjek el, mert ő szülni fog ... Amikor a karámtól visszanéztem, már mellette ugrált egy apró gyerek...“

— Bolond vagyok, persze hogy... — mondta ki hangosan a gondolatát és elindult az állatok felé. Szeretett volna másra — nem az éjszakai álmára gondolni. Kínozta az álom kaotikus szövevénye, de akármennyire is erőltette magát, nem tudta véglegesen kiverni az agyából.

Zsebéből egy falásnyi kenyeret vett elő és majszolni kezdte. Amikor a kutya megérezte a kenyér illatát, apró-kurtákat vak- kantgatva ugrált a kezéhez ... Cuppogva nyalta a száját, úgy követelte a részét. Dandi letört neki egy darabot és magi előtt ívben felhajította. A kutya magasra ugrott s még a levegőben elkapta a kenyérfalatot. Színtelen kutyaszemeivel hálásan pislogott vissza, aztán egy hirtelen szö- keléssel az állatok után iramodott. „Csintalan, mint egy gyerek, mint egy kicsiny gyerek“ — nézett utána, s csak kevéssel aztán eszmélt, hogy ismét az éjszakai álmával játszik a képzelete.

Amikorra a folyóhoz ért, a kutya már összeterelte az állatokat. Egy-egy elkódor- gott üszőt hangos csaholásával visszaterelt a csordához. Néhánynak a farkába kapott, s úgy térítgette őket a helyes irányba, ha meg ez sem használt, akkor apró harapásokkal a combjukba, vagy a lábukba kapott.

Az öreg pásztor mosolyogva nézte az okos és ügyes állatot, amelyet ő oktatgatott még kölyökkora óta a pásztorkutyák tudományára.

Boldogság öntötte el a szívét, valahányszor éberségről, szemfülességről vagy rátermettségről tett bizonyságot a kutyája. Megsimogatta, megveregette nedves-vizes bundáját és kedves, becéző szavakkal jutalmazta szolgálatát.

— {.legleszünk mi ketten, igaz-e? Nem hiányzik nekünk a „kölyök“ — mondta és megsimogatta a visszatért kutya fejét.

A nap már emelkedett az égen, a melegét is-lehetett érezni, amikor a kifejt tej jutott az eszébe. Elindult a karám felé, hogy a tűző nap heve elől árnyékos, hűvös