Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Gyüre Lajos: Veres Péter: Tiszántúli történetek

toznak a tanyai világ legalsóbb rétegéhez, így indul az életnek a gyerek Török András, aki tudatában van annak, hogy az ő apja nem akárki. S ez vezeti minden cselekedetében. A gyerekek között ő az első. Parancsol, akár az apja. Mert parancsolni jó. A kemény apa úgy neveli fiát, hogy az a világból csak a botot, az ütést látja. Ennélfogva már kiskorától bele idegződik: vagy ő az, aki kapja a verést, vagy pedig ő az, aki adja. S mert senki sem szeret szenvedő fél lenni, különösen nem a Török família, így a serdülő Török Andrásban is kifejlődik a vágy, hogy a botnak azon a végén helyezkedjen el a világi életben, ahol a marok van, s ahonnan az ütést mérik.

A kisregény Török András életén keresztül mutatja be a zsellérek, a tanyai világ legalsóbb rétegének életét. Az egy szobában élő, közös konyhán főző embereknek nemcsak a fazékjukba néz bele a nagybirtok, hanem a magánéletükbe is. Nincsenek kiugró, elkülönülő emberek. Aki mégis megpróbálja, azt a tömeg kiközösíti, s jaj annak, akit a tanyai nép kidobott magából, és mégis ott kell élnie. Török András sorsát is az udvar és a nagybirtok irányítja. Iskolakerülő, akárcsak a hozzá hasonló, vele egyívású tanyai gyerekek. Az apja korán munkára fogja, hogy ne egye ingyen a kenyeret. A kisbéres-sors mindenképpen keserves, hát még akkor, ha valakinek olyan elsőbéres az apja, mint Török András, aki a maga fiát nem hogy kímélné, de a legrosszabb helyre teszi, mondván: hadd szokjon a kölyök. A „kölyökben“ pedig érik a gondolat, a vágy, hogy egyszer ő is parancsolhasson valakinek, nem csak ő legyen mindig a szenvedő fél. Mire katonasorba érik, kész terve van: bezupál, továbbszolgáló lesz. Nemsokára tizedesig verekszi magát a katonai ranglétrán. Ügy vezényel, mintha még az isten is zupás őrmesternek teremtette volna. Már-már úgy van, hogy ottmarad, mikor egy véletlen közrejátszása folytán — az önfejű emberekre jellemző sértett hiúságból — visz- szalép ettől a szándékától, és leszerel.

A tanyán nincs helye. Bojtárnak nem mehet, hogý nézne az ki, hogy kiszolgált katona létére bojtárnak áll, zsellér pedig nem akar lenni. Schlesinger felismeri a fiú fölfelé fejet- hajtó, lefelé gőgös jellemét, s mint jól használható embert, megteszi kerülőnek. S ezzel egész életére megpecsételődött Török András sorsa. Schlesingeréktől a Csatáry birtokra kerül. Gazda. Önkéntelenül kiszolgálója a nagybirtoknak. Retteg tőle nemcsak a cselédség, hanem a saját családja is. Kíméletlenül végrehajtja a kapott parancsot még akkor is, ha az a lehetetlenséggel határos. Éjszaka is felkél, hogy utána nézzen, ki lopja a learatott búzát. A háborúba nem viszik el, mert ő „fontos“ ember. Felmentik, illetve az uraság felmenteti. Nem veszi észre a világban történő változásokat. Üjságot nem olvas, a cselédek nem beszélnek előtte, így a világ folyásáról csak az uraság elejtett szavaiból következtet. A nagy összeomlás olyan hirtelen szakad rá,

hogy gondolkozni sincs ideje. Menekül, ők akinek tulajdonképpen semmije sincs. Mennie kell, mert az uraság holmiját menteni kell. Meg a tanyán nem is maradhatna, agyonvernék a cselédek. A legszükségesebb dolgokat szekérre dobálják, s az uraság vasládái mellé odakerül az ő vásott holmija is.

A nagy áradat, a meglódult hadsereg pedig viszi, sodorja magával a közéjük ékelődötteket. Török András itt eszmél rá

— de csak önmagának vallja meg — hogy eddigi életét mások igájában, mások érdekeiért elkótyavetélte. Az uraság, mikor már minden kötél szakadt, otthagyta őt családjával együtt, fillér nélkül az idegen világban. Egy németországi falucskából fordítja szekere rúdját hazafelé, hogy visszatérjen oda, ahonnan elindult. A sok megpróbáltatás még attól való félelmét is csökkenti, hogy viselt dolgairól számot kell adnia.

Veres Péter tolla alatt Török András alakja hús-vér emberré válik. Szinte elevenen előttünk áll ez a parancsolni vágyó, csak engedelmeskedő embereket megtűrő embertípus, A Horthy-hadsereg tizedes-típusa, a félóráig káromkodni képes törökandrások rangja; a szolgaságból minden áron való kitörés fattyúhajtásának a megtestesítője. Nem egy akadt ilyen a magyar hadseregben, csendőrségben vagy rendőrségben, akik néha közvetve vagy közvetlenül hozzájárultak a második világháború szörnyű vandalizmusához. Török András nem jutott el idáig. Ő csak a maga szűk, tanyai méreteihez képest basáskodott alárendeltjeivel. Nem voltak modern módszerei. Mint valami ridegcsorda bikája, csak azt támadta, aki nem engedelmeskedett neki, S ezt a támadást nem az „übermensch“ szellemében tette, hisz ahhoz nem volt elég képzett. Nem volt ez semmi több, csak ez: parancsolni jó. S hogy az ellentét tökéletes legyen Török András jellemében, az író bemutatja, hogy míg az embereket inuk szakadtáig dolgoztatja az uraságnak, addig az uraságot is gyűlöli. Csak a dac dolgozik benne, hogy: majd ő megmutatja, kicsoda az a Török András! Hadd lássa meg Csatáry úr!

Veres Péter kitűnően ismeri a tiszántúli tanyai életet. Könyveiben szinte lépésről- lépésre méri fel a vidéket, hogy művészi módon írásában szociográfiai térképet vázoljon az olvasó elé. Nem a nagy események, hanem az apró, másnak, idegennek fel sem tűnő dolgokkal vetíti elénk a párás, gőzölgő, sártengerbe süllyedt tanyát, hol az emberek maguk is hozzá idomulnak a kezükre bízott állatokhoz, a vastagbőrű bivalyhoz, és a lassan cammogó ökrökhöz nemcsak mozgásban, hanem gondolkozásban is. Önkéntelenül adódik a kérdés: vajon mennyire hasonlít a tiszántúli történet Illyés Gyula Puszták népé-hez? Csak annyiban, hogy mindkettő a tanyák népéről ír. Illyés dunántúli tanyai emberében él maga- becsülése, a szép után való vágyakozás, ösztönös bezárulkozás az urak előtt. Veres Péter tiszántúli világában az emberek rossz-