Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Zsilka Tibor: P. O. Hviezdoslav: Versek
P. O. Hviezdoslav: Versek Az elmúlt esztendőben adta ki Budapesten az Európa Könyvkiadó Kardos Pál debreceni professzor szerkesztésében P. O. Hviezdoslav válogatott verseit. Az értékes kétnyelvű (szlovák és magyar) kiadás népeink szellemi termékeinek kölcsönös megismerését elősegítő újabb fontos magyar megnyilatkozás, amely éppoly figyelmet érdemel, mint Sziklay László „A szlovák irodalom története“ vagy Csukás István „Ady a szlovák irodalomban“ című, az irodalomtudomány tárgykörébe tartozó szakkönyvek. Ez is a múltból ránktestálódott ellentét-maradványok időszerű tompítását és végső eloszlatását, a szlovákok és magyarok erkölcsi egybehangolását, benső rokonszenvet ébresztő eszmei találkozását előmozdító kultúrtett, amely szándék és megvalósítás szempontjából megérdemli a legnagyob méltatást és elismerést. Mindenki előtt ismeretes, hogy a legnagyobb szlovák költő miskolci diákévei alatt magyarul kezdett verselni, s az is, hogy Petőfi és Arany költészete döntő hatással volt Hviezdoslav egész munkásságára. A mostani kiadásban azonban a helyes értékelés következtében az irodalmi horizont sokkal magasabb pontjáig emelkedett költészete, mint ameddig a polgári irodalomtörténet nacionalizmusban leledző közömbössége és szándékos elhallgatása engedte. Ez nem véletlen, mert hiszen e költő-zseni világirodalmi helye ma már vitathatatlan. Kardos Pál bevezető tanulmánya szintén ebből a tényből kiindulva s ezt állandóan szem előtt tartva elemzi művészetét. A gazdag életmű felmérése és világirodalmi értékmegadása persze nem is olyan könnyű feladat, mint amilyennek az első pillanatra tűnhet. A sokrétű és bonyolult hviezdoslavi világkép kialakulásának fejlődés-története, valamint a determináló körülmények problematikája arról is meggyőz bennünket, hogy nagy költők megjelenése egy-egy nemzet életében nem is olyan sablonosán törvényszerű és egyszerű, mint ahogy azt a sematizmus irodalomelmélete a köztudatban kialakítani igyekezett. Ha összehasonlítást teszünk a szlovák irodalom és történetesen a finn, észt vagy cseh, vagy akár más kis nemzet akkori irodalmi viszonyai és termésének minősége között, megállapíthatjuk: Hviezdoslav zsenialitása feltartóztathatatlan kibontakozási önerőt is magában rejtett! Alkotói munkásságának nagy része ugyanis egy irodalmi vakuum- korszakra esik, amilyenben a szlovákokhoz hasonló kis nemzet (sőt nagyobb is!) ritkán adott a világnak vele egyenlő értékű költőt. Nos, mindez nagyon megnehezíti az értékelő munkáját. A kitűnő Kardos-tanulmány kétségtelenül jó tájékoztatást nyújt a magyar olvasóközönségnek a világirodalmi rangra emelkedett klasszikus szlovák költőről. A szerző már tanulmánya elején felveti a kérdést, hogy „hol van Hviezdoslav helye — világnézete és stílusa szerint — a világirodalom fejlődésében?“ Az ezután következő fejtegetéssel kapcsolatban azonban felmerülhet az is, hogy vajon a szlovák költőnek a magyar irodalomhoz való viszonya alapján egyáltalán megfelelő válaszadás születhet-e? Hviezdoslav Ady eszméinek átvételében a „magyar, oláh, szláv bánat“ egyazon gyökerének felismerése az ösztönző erő, viszont a szimbolista stílus elutasítását elsősorban a generációs különbség és költői felfogásuk eltérő volta okozta. Ez azonban nem is annyira konzervatív ízlésre vezethető vissza, mint inkább arra, hogy a saját népével azonosult költő már idősebb korában nem volt képes megérteni a század- forduló éveiben mind nagyobb számban születő új irányzatokat.1 Gondoljunk itt Arany Kozmopolita költészet-éré (Légy ha bírsz, te „világköltő“! — Rázd fel a rest Nyugatot, — Nekem áldott az a bölcső, — Mely magyarrá ringatott.), s a magyarázat magától adódik... Igen, Hviezdoslav magatartása, munkássága epikai-lírai költészete a magyar irodalomban más vonatkozásban is leginkább Arany Jánoséval egyeztethető. A Toldi szerzője a múlt században óriási fejlődésnek indult magyar verselés művészi kivitelezésének csúcsa; benne tökélyre emelkedik mindaz, ami az előző évtizedekben erjedt, vagy kísérletként felbukkant. A szlovák költő is hasonló jelenség: sűrítő és összefoglaló, a nemzetté válás korszakának lázas költészete benne csillapodik tökéletessé izmosodott és meghatározható nemzeti öntudattá. A két költőből egyaránt hiányzott Ady világgá-tárulkozó vitaiizmusa, amelyet leghívebben „Az Értöl az Óceánig" című verse fejez ki. Hviezdoslav Námesztón vagy Alsókubinban meghúzódva — nagy magyar mesteréhez hasonlóan megszabta saját művészetének korlátait, s mindig ezen belül igyekezett regulálni múzsája szárnyalását. A kiegyensúlyozott élet mindkettőjük eszménye, de korunk nem kedvez ilynemü vágyaiknak. Ennek ellenére Arany a „Családi kör" bűvös határai között a költői ihletforrás olyan területeit fedezte fel, amelyre irodalmunkban sem előtte, sem utána nem találunk példát. De ha összehasonlítjuk „Juliskához" c. versét Hviezdoslavnak a kötetben szereplő „Máriához" c. költeményével, azt tapasztaljuk, hogy a hangvétel valami csodálatosan rokon humánum-gyökeret sejtet. A fentebb elmondottak azonban csak a két költő teljes életművének összevetése során igazolódnak be. S most, miután egy jelentős magyar költővel való összehasonlítás alapján próbáltuk Hviezdoslavot klasszikus irodalmunk közelségébe hozni, rátérünk a Versek címen kiadott kötet tárgyalására. Azt az örvendetes