Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Tőzsér Arpád: Veres János: Tüzek és virágok

művéről, s ha el is ismeri a mű egyes pozitív vonásait, bírálata lényegében negatív jellegű, főként politikai kifogásokat hangoztat, és nem egy helyen ingerülten, a sértődöttség hangján ír róla.

A továbbiakban sorra vesszük Andrej Mráz észrevételeit, melyeknek elvi tisztázása valóban szükséges mind a tudományos kutatás, mind a magyar-szlovák barátság és kulturális közlekedés szempontjából. Ezeket a kritikus észrevételeket Andrej Mráz nem mindig egyformán fogalmazta meg, ezért a Kultúrny život-ba írt cikkén kívül figyelembe vesszük a Slovenská literatúrá-ba írt szakszerűbb és kevésbé éles bírálatait, de nem érinthetjük több évtizedes, gazdag életművének régebbi, a magyar és a cseh kapcsolatokra vonatkozó fejezeteit, melyekről azt hisszük, részben a szerző előtt is túlhaladottaknak látszanak.2

Sziklay könyvében a szlovák irodalom fejlődésének törvényszerűségei mellett figyelemmel kíséri a szlovák irodalom magyar vonatkozásait, kapcsolatait is, s ezzel is közelebb hozza a szlovák irodalom jelenségeit a magyar olvasó- közönséghez. Mráz akadémikus legfontosabb elvi kifogása a pozitív kapcsolat felfogását érinti. Szerinte a szlovákoknak nem a magyarokkal való összefogása, barátkozása volt a pozitívum, hanem éppen ellenkezőleg, az ellenük való harc, a szembenállás, mert ez segítette elő azt a folyamatot, hogy a szlovákok elszakadjanak a magyar államtól. Ezt a koncepcióját úgy próbálja a marxizmussal alátámasztani, hogy az elnyomott nemzetiség küzdelme az elnyomó uralkodó nemzettel szemben haladó és igazságos. Ez utóbbiban van is némi Igazság, hiszen a XIX. század második felétől a magyar uralkodó osztály, miután erre Bécstől szabad kezet kapott, kegyetlenül elnyomta a magyarországi nemzetiségeket. s a nemzetiségeknek az elnyomás elleni küzdelme igazságos harc volt, mely a régi Magyarország felbomlásához vezetett. Csakhogy a marxizmus a nemzeti kérdést nem egy burzsoá nemzet kialakulása szempontjából, nem szlovák vagy magyar alapon vizsgálja, hanem osztályszempontból, a társadalmi haladás kritériuma alapján.

Köztudomású, hogy a magyarok döntő többségét nyomorban sínylődő munkások és szegényparasztok alkották a XIX. században is, akik nem nyomtak el senkit. Az ellentét tehát az elnyomó és az elnyomott nemzet burzsoáziája között keletkezik, s Mráz akadémikus lényegében azonosítja szemléletét azon elnyomott szlovák burzsoáziával, illetve polgári értelmiségével, mely a kérdést általánosítva: magyarok és szlovákok harcának tűntette fel.

2. Andrej Mráznak a következő bírálataival foglalkozunk: Maďarský pohľad na slovenskú literatúru. Kultúrny život. 1962. 29. sz. 4. Dejiny slovenskej literatúry v maďarčine. Slovenská literatúra. 1962.

4. sz. 459—468. Publikácia o maďarsko-slovenských kultúrnych vzťahoch. Slovenská literatúra. 1960. 489—494.

(Természetesen ugyanígy általánosította ezt a magyar burzsoázia ideológiája is.) A nemzetiségi elnyomás elleni küzdelem általában igazságos, de nem minden körülmények között, mert nem kerülhet szembe a társadalmi haladással, az osztályszempontból haladó mozgalmakkal. Ezért, ha szubjektíve érthető is, objektíve nem tekinthető haladónak Štúrék fegyveres szembeszállása a magyar forradalommal 1848-ban, amikor az európai reakció egyik központja, a Habsburg-uralom ellen küzdött, s amint a forradalom leverése után be is bizonyosodott, a reakcióval való szövetség nem is hozta meg a várt eredményt. Ugyanígy nem szolgálhatta a haladást egyes régebben elnyomott oroszországi nemzetiségek nacionalistáinak elszakadó törekvése 1917 és 1920 között, a csehszlovák burzsoázia harca a Magyar Tanácsköztársaság ellen, a csehszlovákiai magyar burzsoá ellenzéki párt küzdelme 1938-ban. Ezekben és számtalan hasonló esetben is a nemzetiségi kisebbség harcolt az uralkodó nemzet elnyomása ellen. Különös, hogy Andrej Mráz, aki gyakran emlegeti, hogy Sziklay egyes kérdéseket „elhallgat“ vagy „eltitkol“, ezeket a problémákat, melyek nem igazolnák az ő koncepcióját, fel sem veti.

Mráz logikája a továbbiakban is egyoldalú és dialektikátlan. A szlovák-magyar ellentéteket úgy képzeli el, hogy a szlovákoknak mindig igazuk volt, mert elnyomottak voltak, s ebből a szempontból a fejlődés csúcsa 1918, amikor elszakadtak a magyaroktól. A burzsoá nemzet kialakulása szempontjából ez kétségkívül rendkívül fontos esemény, de szélesebb, internacionalista szempontból fel kellene vetnie ilyen kérdéseket is: a cseh burzsoázia vajon nem folytatott-e elnyomó politikát a szlovák nemzet ellen, ha nem is olyan nyíltan durva eszközökkel, mint a magyar feudális-kapitalista osztály? A szlovákiai magyar kisebbséget nem akarta-e szlovákosítani a szlovák burzsoázia 1918 után? A cári Oroszországban a nemzetiségeket nem kevésbé durván nyomták el, mint a régi Magyarországon, s mivel ezek 1917 után nem szakadtak el az oroszoktól, állítható-e az, hogy a szlovákokhoz viszonyítva a fejlődésben elmaradtak? Mráz logikájából nyilvánvalóan ez következik, mert azt állítja: „Mert egy alapvető dologgal mindkét oldalon tisztában kell lennünk azzal, hogy a szlovákok történelmi fejlődése kezdettől fogva a cseh nemzettel való egyesüléshez, társuláshoz vezetett, hogy ez a folyamat törvényszerűen csúcsosodott ki a közös csehszlovák államban, és minden, ami útjában állt ennek a törvényszerű fejlődésnek, szükségszerűen negatív tényező volt a szlovák történelemben.“ (Kž.) Tehát, ha a Monarchia nemzetei az orosz példa alapján szocialista tanácsköztársaságban egyesültek volna, azt nem tekintené eredménynek, mert a szlovákok nem szakadtak volna el a magyaroktól. A fejlődés ezek szerint nem társadalmi, hanem kizárólag nemzeti jellegű?

A szlovákoknak a csehekkel való kapcsolatát