Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - HAGYOMÁNY - Csanda Sándor: Berkó Sándor költői hagyatéka
Csanda Sándor ■ Berkó Sándor költői hagyatéka Vagy adj erői a küzdelemre s a veszélyhez, mely növe-nö, ne riasszon a vér, a könny, a jaj, a loccsant agyvelő, Férfi legyek a férfiak közt, s mert így kívánja ezt korom: acélozd meg szívem s karom gyermeki-puha izmait, hogy ami enyém: követeljem, és öklötrázva kiabáljak, — én se legyek szelídebb ember, mint társaim, a többi állat. Húsz évvel ezelőtt némult el e sorok írója, a csehszlovákiai magyar irodalom egyik legígéretesebb költői tehetsége. A fenti idézetet Ének a Tátra alján című lírai remekművéből vettük (1939-ben a Korunkban jelent meg). József Attilának A Dunánál című művére emlékeztet ez a mély gondolatokat művészi erővel kifejező költemény, amelyhez foghatót alig találunk a szlovákiai magyar lírában. Pedig Losoncról elinduló szerzője még csak alig huszonegy éves, s rövid 2—3 év alatt fejlődött az elnyomottak és üldözöttek sorsát oáratlan tehetséggel bemutató lírikusunkká. Ötödik gimnazista korában, 1934-ben tűnt fel a haladó csehszlovákiai magyar ifjúság egyik emlékezetes, rövidéletű folyóiratában, a losonci Indulásban, és a helyi lapokban, s a tüneményes gyorsasággal fejlődő diákköltő 1938-ban már Forbáth Imre mellett az ostravai kommunista Magyar Nap legjelentősebb szocialista költőjének számított. 1918-ban született Losoncon; özvegy édesanyja és nővérei varrással tartották el a családot. Leveleinek tanúsága szerint a gimnáziumban nem tartozott a legjobb tanulók közé (hittanból rendszerint intőt kapott), de írásaival kitűnt az önképzőkörben, s bámulatos autodidakta szorgalommal művelte magát odahaza. Egyik levelében megemlíti, hogy fordít- gat a modern francia költők antológiájából, majd így folytatja: „Az ifjúsági könyvtárból nemrég hoztam ki 5 darab Masaryk-könyvet... Nagyon sokat írok ki belőlük, egy egész kötetre valót. Még e hónapban szeretném átvenni a filozófia történetét, Szokratésztól egészen Marx- és Engelsig, csak legyen hozzá elég idő.“1 A losonci gimnáziumi évekből néhány tucat költői zsengéjét ismerjük, nagy részük egy diákköri szerelem emlékét őrzi, mellyel kapcsolatban levelezése is fennmaradt. (Egy vizes l Berkó Sándor levele Haas Évához. Losonc 1935. 11. 13. Berkó Sándor fiatalkori költeményeire vonatkozó számos adatért ezúton is köszönetét mondunk dr. Klimó Imre rozsnyói orvosnak. pincéből került elő a felszabadulás után.) A tizenhétéves diákköltő már meglehetős biztonsággal alkalmazza a költői formát, s bizonyára nem véletlen, hogy Évához írt szabályos ritmusú verseinek egy részében ölelkező rímeket használ. Szerelmes verseiből és leveleiből egy erősen önérzetes és öntudatos ifjú jelleme bontakozik ki előttünk: szerelmét is állandóan kritizálja, oktatgatja. Emellett néha csaknem szentimentálisán érzelmes. Nagyképűen ír tanárairól is, mint általában a nagyon fiatal költők, s mohón gyűjti a tapasztalatokat az élet minden területéről. Szerelmes leveleiben rendszeresen kitér olvasmányaira; legkedvesebb írója Stefan Zweig, de eredetiben olvassa Goethei és a francia költők alkotásait is. Tizenhét éves korában már négy nyelven olvas, s sikeresen fordítja le a cseh szocialista líra képviselőinek: Wolkernek, Petr Bezručnak, Robert Dávidnak számos alkotását. Első szerelmes versei még bizonyos kiforratlanságról, az élmény sekélyes voltáról tanúskodnak; maga is látja a diákszerelem múlandóságát: „Emlék maradsz csak te is, mint a többi, — elmész, helyedbe mások fognak jönni, — s felidézlek nyári éjszakákon.“ Már ekkor kialakul költészetének egy állandó jellegzetessége: bizonyos intellektuális gondolati mélység, s a szimbólumok és allegóriák gyakori használata. Ügyesen fejezi ki egy kis epikus versében azt a jellegzetesen kamaszkori élményét, hogy igen szeretett volna férfias viszonyba kerülni egy vándor- cirkusz szőke énekesnőjével, de az őt még húsz koronáért is túl fiatalnak találta („Lány a práterben"). Legtöbbet emlegetett diákköri szerelme rövidesen eltávozik a városból, Martinba megy iskolába, s Berkó már a Prágai Magyar Hírlap hasábjain, a szerkesztő Darvas János által is elismerően értékelt költeményben búcsúzik el tőle („Mint napfényt a virág“). Ugyanehhez a lányhoz írta 1935 októberében Akarom című költeményét is, melynek szabálytalan ritmusú soraiban igazi költői élmény lüktet, s a vers egésze nem jelentéktelen költői tehetséget sejtet. Egy részletét idézzük. Akarom, hogy felolvadj bennem, mint drága érc a tüzes kohóban, hogy szétfolyhass bennem, mint a vér az erekben, mint a tavasz folyik a szívekben; adj tavaszt jeges, reszkető magamnak . .. mert csak úgy tudhatsz az enyém maradni, mert csak úgy tudom magamat odaadni, mert nagyon szeretlek, mert nagyon akarlak, mert meg akarlak tartani magamnak, örökös istennek, örökös tavasznak . .. 648
