Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - FIGYELŐ - Tóth Tibor: Böngésző

mányférfiak hangsúlyozzák, ó mennyire de­mokratikus és nácitlan Adenaueria. Alighanem akadtak hivatalos és szemforgatóan erkölcsös nyugat-német kritikusok, akik lepocskondiáz­ták Böll könyvét, talán azt is kifogásolták, hogy a hazatérő Schrellát a „keresztényi mó­don demokratikus“ bonni állam egyenruhás és fegyveres közegei „védelmükbe vették“. Európa vigyázz! Nemcsak a Schrellákról és a Vraóaricokról van szó: ma azt valljuk, hogy a második világháborúban Európa minden nemzete zömében és egészséges többségében szembefordult a hitleri iszonnyal, a német sasos, horogkeresztes tömeggyilkossággal. Szembefordult, s nyilván Himmler és a Gestapo mindnyájunk ellen kiadta a halálparancsot: ez a halálparancs nyugat-német archívumok­ban lapul és alkalomra, végrehajtásra vár. Népek vigyázzatok! A Schrellák, Vracariéok szolgáljanak intő és figyelmeztető például, s üssük végre mindnyájan egy akarattal a halálparancsra a hatálytalanító pecsétet: „Ér­vénytelen! Végrehajthatatlan!“ Szólnunk kell még a hogyanról, arról, ho­gyan, milyen művészi eszközökkel írta meg regényét Böll. Maga a kompozíció egyközpontú, zárt kö­rökből épül fel, mintha ívei önmagába hajol­nának, térnének vissza, önmagukat ismételnék. Modernsége sok mindenben rokon a huszas évek pesszimista, kétségbeesett expresszioniz- musával. A belső monológok, amelyekből Böll regénye felépül, tulajdonképpen tudatmetsze­tek: a zárt körökön belül maradó világ asszo­ciációs lelki folyamatokon keresztül rajzolódik elénk, sebzett emberek emlékeiből, alanyi és egyéni érzékelésekből, élmény-forgácsokból. „Lelkizés“ ez a javából, a huszadik század legrangosabb prózájához méltó pszichológiai művészet. Böll tudatosan és szándékosan nem akar széles társadalmi regényt írni, társadalmi mon­dandóját, a lényeget éppen azzal érzékeli és azzal fest nagy társadalmi körképet, hogy megérteti önmagával és az olvasóval: egyedi eset a Fáhmeléké, a magukfajták csak a re­gény zárt körein belül lehetnek többségben, de az őket környező világban magánosak és társtalanok, csak nagynéha, kivételként szü­letik hozzájuk egy-egy Hugo, akit fiúknak fogadhatnak. A valószínűtlenség, a regény és a szereplők csöppet sem tipikus volta a záró­képben tárul kíméletlen iróniával elénk, amikor Fáhmelék a merénylet és az öregasszony el­hurcolása után zavartalanul, mondhatnánk jó hangulatban folytatják az öreg Fähmel szü­letésnapi vacsoráját. Ahogy Böll alakjait beszélteti, abban egy­aránt észrevehetjük a joyce-i, prousti, sőt sokhelyütt kaffkai elemeket: két egymásba forduló sík van az író előtt, az egyiken a hangos beszéd, amit a partner hall, a másikon az a beszéd rögzítődik, amely a szereplőben magában megy végbe, el nem mondottan, meglepő bőséggel áradőn, mindegyikünk tudja és megélte már önmaga is, beszélgetések köz­ben percek, sőt pillanatok alatt annyi gondolat fut át rajtunk, hogy leírva hosszú oldalakat töltenének meg. Hadd említsek meg még valamit: a fiatal francia szépprózával kapcsolatban emlegetik a chosizmust, amikor az író az embert kör­nyezetének tárgyain keresztül mutatja be, hogyan tükrözik át a tárgyak és hogyan je­lennek meg a tárgyak benne. Böll esetében erről szó sem lehet: Fáhmelék világának tárgyi kellékei teljesen ismeretlenek maradnak előt­tünk, a regény szinte ki sem lép a szereplők­ből, az alakokból, legföljebb annyira, hogy ismételten, mondhatnám ciklikus újra és újra meglátással elénk tárjon egy-egy jelképpé emelt részt a tárgyi világból — Sankt Severin templomát, a vaddisznóból csepegő vért, az utcán végigkocogó patákat. Böll stílusa exaltált, nyugtalan és nyugta­lanító. Talán éppen ezért erőteljes és szug- gesztiv: hatásából, erejéből még a fordítás megtörő prizmáján keresztülhatolva is alig- alig veszt. Heinrich Böll a „Biliárdban“ elérte a szá­mára pillanatnyilag elérhető maximumot: a bigott aszkézistől, tétlen türelemtől elfordul, felismeri, hogy a bárány szentsége, magyarán: a bárminemű erőszakot tagadó, jámbor hu­manizmus még erkölcsi állásfoglalásnak is kevés, nem tör keresztül a pusztulás zárt körén. A humanizmus szentsége önmagát teszi hatástalanná, s tétlenségével önnön ellentétét erősíti, érintkezik, sőt azonosul a rombolással, a pusztítással:' a Fáhmelék felépítette szent­séget Robert robbantja a semmibe. A jámbor és tehetetlen humanizmus csődjére — tegyük hozzá: erkölcsi csődjére — Fähmel nagymama pisztolylövése teszi fel a pontot: a felgyü­lemlett indulat, gyűlölet végre — végre és jaj mily későn — tettbe csap át, s minden anarchizmusa, meggondolatlansága és pillanat­nyi meddősége ellenére a harc, a küzdelem igéjét hirdeti a tűrés és beletörődés bárány­szentsége helyett. A tett, a küzdelem, úgy ahogy Böll látja és kimondja, persze a lázongó jámbor tette és harca csupán, nem céltudatos forradalmi tett és harc. Heinrich Böll nem léphetett ki, nem fordulhatott ki ebben a regényben sem önmagából, isten csapásának látja a társadalmi bajokat, az emberi élet és társadalom rend­jében gyökeredző nyavalyákat, sokszor ráolva­sással próbálja gyógyítani őket, s lázadása — akár a Robert Fáhmelé, akár a nap végére pisztollyal pontot tevő nagyamáé: tulajdon­képpen gyerekes és eleve kudarcra kárhozta­tott. De mégis, az író igazát a passzivitásból, a tűrésből továbbviszi a szembefordulásig, a tettig, a harcig. Az erkölcsi igazat keresi, s kész vállalni a küzdelmet érte. A mai német irodalomban, főleg az úgy­nevezett katolikus írók között ez a tény ad rangos helyet a regénynek és írójának.

Next

/
Oldalképek
Tartalom