Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Gyurcsó István: Hegyeken-völgyeken

figyelő Gyurcsó István Hegyeken-völgyeken A költő Gyurcsó István ezt a prózai kötetet az alcímben „útinapló“-nak nevezi. Mi inkább riportkönyvnek mondanánk. Az útinaplő rend­szerint olyan benyomásokat rögzít, amelyeket az író egy — földrajzi értelemben véve és kilométerekben számítva — hosszabb úton, utazáson szerzett. Az útinaplóban a hangsúly az „úton“, „utazáson“, a tervszerű és folyama­tos mozgáson van. Az író utazva ismerkedik a tájjal, a tájnak és az embereknek a leikével, jelenével és múltjával. Gyurcsó riportkönyvében — mint minden riportkönyvben és legtöbb riportban — szintén jelentős szerepet játszik az utazás. De itt nem tervszerűen folyamatos utazásról van szó, hanem olyan szórványos riportutakról s riport- körutakról, amelyeket az író a könyvében egységekbe, ciklusokba foglalt. Ezekben a ciklusokban egy-egy táj, tájegység néprajzi és földrajzi jellegzetességei olykor-olykor szé­pen kirajzolódnak, de földrajzilag és népraj- zilag teljes tájkép sehol sem alakul ki. Te­gyük hozzá, hogy nem is ez volt a riportíró szándéka, ő a földrajzi, történelmi és néprajzi érdekességeket csak alkalmi dekórumként használta. Célja annak a változásnak, átalaku­lásnak a keresése s megmutatása volt, amely a szocializmust építő emberek lelkében érik, és munkájukban, magatartásukban, tetteikben mutatkozik meg. A „Hegyeken-völgyeken“ című riportkönyv legnagyobb érdeme és hitele az, hogy ezt a változást, átalakulást a tucatriport harsányabb eszközeinek mellőzésével, hétköznapi őszinte­séggel és egyszerűséggel mutatja meg. Termé­szetesen Gyurcsó sem közömbös a munka­eredményeket, sikereket kifejező adatok iránt, de sehol sem fetisizálja a számokat és szá­zalékokat. Nála a hangsúly azokon a mozza­natokon van, amelyek a számokat teremtő emberek lelkében a változást, az új lelkiségnek, gondolkodásnak és igényeknek a kialakulását jelzik. A mondottak illusztrálására vegyünk csak egy példát. Az első riport-ciklus központi élmény-magvául egy olyan vadászünnepség, vadászlak-avatás szolgál, amelynek a Rozsnyó- környéki bányászok és földművesek a szereplői. Húsz évvel ezelőtt elképzelhetetlen lett volna ez az esemény. A réges-régen életfenntartó ősfoglalkozásként űzött vadászat úri monopó­liummá, kiváltságos úri sporttá és a nép fia számára tiltott gyümölccsé vált. Gyurcsó finom eszközökkel — iskolás magyarázgatások nélkül — tudja érzékeltetni azt, hogy a termelő­eszközök birtokosaivá lett kétkézi dolgozókban ma a fényűzés számba menő vadászati kedv­telés is természetes igényként jelentkezik. Gyurcsó riportkönyve az eredmények, pozi­tívumok örömteljes regisztrálása mellett őszin­tén, kertelés nélkül mutat rá az előrehaladá­sunkat nehezítő akadályokra, a fejlődésképün- _ két szeplősítő fogyatékosságokra is. Városok és „összkomfortos“ vidékek lakói közül — e sorok írójához hasonlóan — bizonyára sokan meglepődnek azon, hogy a riportkönyv írása idején Rozsnyó környékén még olyan falvak is vannak, amelyekben a petróleumlámpa a fő világító eszköz, vagy hogy a kecsői fanyúzó munkások napi „munkarezsijéhez“ hat kilomé­teres gyaloglás is hozzátartozik. Az objektív jellegű akadályok és fogyaté­kosságok mulasztásokra figyelmeztető és or­voslásra ösztönző kritikus feltárása mellett a riportkönyv írója nem mutat kíméletet a fejlődés szubjektív természetű akadályaival, a lelki átalakulást gátló görcsökkel szemben sem. Ilyen makacs lelki görcsként mutatja meg a magántulajdonhoz, az ,,enyém“-hez való maradi ragaszkodást, amely Rozsnyó környékén az úgynevezett kétlakiságot tartja fenn to­vább, országosan sok helyütt pedig a szövet­kezeti munkához és tulajdonhoz való rossz viszonyt eredményezi. Gyurcsó riportkönyve — gazdag tápanyagán kívül — érdekes bepillantást nyújt szerzője költői műhelyébe is. Most, amikor ezt a megállapítást teszem, önkénytelenül vissza­gondolok arra a recenzióra, amelyben annak idején Gyurcsó második verskötetét boncol­gattam. (Gyurcsó István új versei, Irodalmi Szemle, 1960/2.) Ebben többek között ezt írtam: „Az új kötetnek a költőjére legtalá­lóbban a költő-publicista és költő-riporter elnevezést használhatnánk: Gyurcsó a publi­cistára jellemző élénk érdeklődéssel reagál életünk közérdekű kérdéseire, — és az épülő szocializmusról riporteri közvetlenséggel meg­látott pilanatképeket és élet-mozzanatokat közvetít.“ Hogyha a „Hegyeken-völgyeken“ című ri­portkönyvet összevetjük a „Termő időben“ című verskötettel, akkor azt látjuk, hogy a két kötet — illetve Gyurcsó riporteri és költői tevékenysége — között rendkívül erős kölcsönhatás van. A „Termő időben“ kötet verseinek jelentős része a riportutakon szer­zett élményekből született, és — ami a köl­csönösségre, kölcsönhatásra még jellemzőbb: — a riport-élményeknek szépirodalommá for­Turczel Lajos

Next

/
Oldalképek
Tartalom