Irodalmi Szemle, 1962

1962/1 - LÁTÓHATÁR - Steinbeck: Volt egyszer egy háború — részletek

a hátsó lövész. — Bár Göring ronda pofáját meg azokat a dög légelhárító tüzéreket is meggyőznék erről.

— Mindenesetre alaposan átnéztem azt az újságot — szólalt meg ismét a fedélzeti lövész. — Úgy látom, az otthoniak másféle háborút viselnek, és mi megint másfélét. Ők már majdnem megnyerték a magukét, mi meg éppen csak elkezdtük a miénket. Jobb lenne, ha ők is ugyanabban a háborúban élnének, amelyikben mi. Szeretném, ha kinyomtatnák a veszteségeinket is, és elmondanák az othoniaknak, hogy is élünk itt. Úgy gondolom, talán ők is szívesen vállalnák a mi háborúnkat, ha tehetnék.

A hátsó lövész valahonnan Kentucky határáról származhat, olyan a tájszólása.

— Nagyon szép kis írást olvastam magunkról egy képeslapban — mondja. Azt mondja, hogy acélból vannak az idegeink. Sohasem félünk. Egyéb kívánságunk nincs, mint az, hogy szakadatlanul repüljünk, és pusztítsuk a németet. Hozzánk fogható vitézeket nem ismert még a világ. Háromszor vagy négyszer is elolvastam, és próbáltam meggyőzni magamat, hogy nem félek.

— Majdnem tömör tűzszőnyeggel fogadtak Bréma fölött a múlt csütörtökön — mondja a rádiós. — Ha több is van belőle, tűzszőnyegen sétálhatunk haza. Gyűlölöm ezt a vörös össztüzet. Alaposan megkaptuk a magunkét csütörtökön.

— Ugyan, semmit sem kaptunk — jegyzi meg Henry Maurice Crain, az egyik lövész. — Leverték a gépünk orrát, de az csak baleset volt. Magasan fölöttünk repült egy gép, és az egyik tüzér kilökött valami

bombatartályt. Az súrolta a gépünk orrát.

Azóta már rendbe is hozták.

— Már akár így, akár úgy — köti az ebet a karóhoz a társa — én mégis azt szeretném, ha megmondanák az otthoniaknak, nem múlt el még a háború, és ne

higgyék, hogy mi olyan fenenagy hősök

vagyunk. Nem akarok olyan nagy hős lenni. Igyunk még egy sört?

— Minek? — kérdi a hátsó lövész. — Ennek a vacaknak még annyira sincs íze, hogy szidni lehessen. Hazamegyek és letisztogatom a fegyvereimet. Legalább nem lesz bajom velük reggel.

Felállnak és sorban kiballagnak a kocsmából. Még világos van. Galambok röpködnek egy ódon gótikus templom tornya körül. Kiválóan alkalmas építmény fészekrakó galamboknak.

A szállodát — most a Vöröskereszt tartja üzemben — zsúfolásig megtöltik a környék számtalan repülőteréről beruccant katonák. Autóbuszunk odaáll az épület elé, és bepréseljük magunkat. A legénység önkéntelenül az eget kémleli. Tiszta, csak kis fehér felhőpamacsok lógnak alá, ragyognak a lebukó nap fényében.

— Ügy látszik, derűs napunk lesz, — jegyzi meg a rádiós. — Ez jó nekünk, de nekik is jó, mert könnyebben elkaphatnak.

A busz zörögve robog vissza a repülőtér felé. A hátsó lövész elmélázik.

— Remélem, elkapta az influenzát az a vén Rőtszakáll — morogja. — Legutóbb nagyon nem tetszett a pillantása.

(„Rőtszakáll“ — ellenséges vadászrepülő. Olyan közeire merészkedik, hogy majdnem látni az arcát.)

Babona

Bombázó-támaszpont, 1943. június 30.

Rossz éjszaka nehezül a laktanyára, ritka rossz éjszaka. Megmagyarázhatatlan, hogyan kezdődik az ilyesmi. Gyengék az idegek, senki sem álmos. A szobába szállásolt másik alakulat hátsó lövésze lemászik a felső ágyról, és matatni kezd a padlón.

— Mi a baj ? — kérdi az alsó ágyon fekvő katona.

— Elvesztettem a talizmánomat — felel a hátsó lövész.

Senki sem firtatja, mi volt az, Szent Kristóf-érem-e vagy valami szerencsemalac. Elég annyi, hogy a talizmánja és elvesztette. Valamennyien felkelnek és keresik. Elhúzzák a faltól az emeletes ágyat. Kirázzák a cipőket. Benéznek a vasládák mögé. Követelik, hogy a lövész kutassa át minden zsebét. Nem jó, ha az ember elveszti a talizmánját. Talán már előbb is rossz volt a hangulat. Ez aztán betetőzi. Már az egész szobára ránehezedik. Először mókázásra készteti őket. Vicceket mesélnek, ugratják egymást. Társaik cipőméretéről érdeklődnek, így akarják elűzni a rossz hangulatot.

— Hányas cipőt viselsz, Brown ? Éppen jó lesz nekem, ha kinyiffansz.

Átok szánt végig a szobán.

Azután vége szakad a tréfának. Sok apróságra kell gondolni, ha bevetésre készül az ember. Intézkedik, hogy mit küldjenek haza, ha történetesen pórul jár. Otthagyja a párnája alatt a fényképeket, a megírt levelet meg a karikagyűrűjét. Ott vannak a párna alatt a vetetlen ágyban. Az ágyat nem szabad rendbe tenni, így mindjárt belevetheti magát az ember, ha visszaérkezik.