Irodalmi Szemle, 1962
1962/1 - Sas Andor 75 éves
„A háború betegség. Mint a tífusz“ — írta Saint-Exupéry az „Arrasi repülőút"-ban. Ha betegség: gyógyítható. Ha betegség, a számtalan fertőzés ki kell végre váltsa a világban a hatálytalanító, gátló szérumot, a védőanyagot: a béketudatot és békeakarást. Talán ez a szándék, a védőanyagot 'kiválasztó tevékenység fokozása vezette Steinbecket is, amikor hosszú évekkel a világháború után kiadta háborús riportjainak gyűjteményét. „Az úgynevezett Második Világháború bizonnyal az utolsó volt az egész földre kiterjedő hosszú háborúk sorában. A következő — ha olyan őrültek leszünk, hogy megengedjük — a legutolsó háború lesz valamennyi közül. Nem marad utána ember, aki bármire emlékeznék. Ha mégis olyan őrültek• lennénk, nem is érdemeljük meg, hogy túléljük ...“ A látlelet klinikailaq pontos és megcáfolhatatlan: ha engedjük, nem érdemeljük meg, hogy túléljük. Hogy ne engedjük, tudnunk kell, mi az, amit nem engedünk, tudnunk kell, mennyire torz és tőlünk idegen, kóros és természetellenes állapot, amelytől irtózik az ember lénye. Mindezt tudnunk kell, ha azt akarjuk, hogy tovább éljünk. A steinbecki riportok nem sorolhatók a világirodalom „jaj de nagy, jaj de csodálatos“ jelzőkkel körülrajongott riportjai közé. Csupán igaz írások, írói szándékból születtek: mennyire nem embernek való az a valami, amit háborúnak hívnak, az uniformisba kény- szerített ember mennyire viszolyog tőle s mint beteg a kórházba, úgy igyekszik. átmenteni régi, addigi életéből egy-egy mozzanatot, egy-egy emléket, nevet, gesztust, apró mütyürkét. A részlet, amit az alábbiakban közlünk, az amerikai távolsági bombázók legénységének életéről szól egy angliai támaszponton, már amennyiben ez a napokat, órákat morzsoló létezés életnek nevezhető. Nem is olyan régen, emlékezzünk: fölöttünk húztak el a csillogó gépmadarak, fehér párával csíkozták az eget, dübörgésük süketítcn visszhangzott a mennybolt siralom-burája alatt. Akkoriban el sem tudtuk képzelni, hogy emberek irányítják ott fenn a magasban a gépet, emberkéz ránt meg egy fogantyút és oldja ki a bombát, amely gyilkol, hajléktalanná tesz, iszonyt és borzalmat ébreszt. Nem tudtuk elképzelni, hogy ember igazgatja odafenn a szárnyas gépezetet, az öldöklés eszközét; földhöz sajtolton, a porból lestünk fel rájuk, mint az elkerülhetetlen végzetre. Közel két évtized múltán Steinbeck jóvoltából meggyőződhetünk arról, hogy emberek húztak el fölöttünk a gépben, akik viszont bennünk lentiekben nem látták az embert, csak az egy kontinenssé tágult barbarizmus atomjait, ártó bacilusokat, amelyeket pusztítani kell, fertőtleníteni kell. A szuperbomba mint fertőtlenítőszer: mintha manapság is hallanánk az efféle mentalitás szóba és sorokba kény- szerített megnyilvánulásait, s ezért időszerű, ezért memento Steinbeck könyve: ha megengednénk, nem érdemelnénk meg, hogy túléljük. látóhatár
