Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - FIGYELŐ - Tóth Tibor: Ember dolga, író dolga
sebb, legmegbecsültebb exportcikkei közé, idehaza is észrevétlenül porosodjék a nemzetiségi könyvtárakban? Hogy félre ne értsenek: nem a cseh vagy a szlovák irodalom- és kulturális politikai felelőseihez intézem ezeket a szemrehányó és számonkérő kérdéseket (bár nem ártana, ha ők is meghallanák); a számonkérés, a felelősség elsősorban bennünket magunkat illet, akik ebben az országban magyarul vagyunk a csehszlovákiai kultúra művelői, s akik immár évtizedek óta beszélünk hídépítő szerepünkről: micsoda hidat építettünk, hogy még az sem juthat el sehová rajta, aki közülünk támadt, közülünk nőtt fel mondandójának, gondolatainak, művének európai rangjára? Ügy hiszem, senki, aki Csehszlovákiában műveli, szereti, vagy akár csak ismeri az itteni magyar irodalmat, nem nyughatik, míg ez az állapot tart: míg csak magunk körében mondogatjuk, szinte suttogva és kon- spiratívan, hogy a Mannoknak, Rollandnak, Erenburgnak szellemileg társa, testvére itt él körünkben, hogy az ő magatartásuk, az ő mondandójuk, az ő emberségharcuk visszhangra, szövetségesre talált egy keletszlovákiai kis faluban; nem lehetünk elégedettek, mert a Mannok, Rollandok, Erenburgok mondanivalója, szava milliókhoz jutott el, millió észben derített világosságot, milliók emberségét istápolta, terebélyesítette: a mi Fábry Zoltánunk pedig olyan, mint a zárt barlangban égő fényszóró: világossága nem juthat tovább, nem világíthat másoknak, útját állják, határát megszabják egy kis, szűkkörű nemzetiségi kultúra korlátai. Ügy hiszem, munkánkkal elégedetleneknek kell lennünk mindaddig, amíg ezeket a korlátokat — legalábbis Fábry életművének sugárnyalábjai elől — el nem távolíthatjuk, míg nem tesszük őt hatásában is azzá, aminek magunk mondjuk, tudjuk, s ami valóban megfelel írói, gondolkodói lényegének: korunk európai szellemkultúrájának részesévé, művelőjévé, gyarapítójává. A hitleri fasizmus problémáját boncolgató, a ma figyelmeztetőjéül a tegnapot idéző esszék legfigyelemreméltóbbika talán az, amelyet Fábry egy szlovák író drámájáról, Peter Karvaš Éjféli miséjéről írt. Karvaš drámája ürügyén, a szlovákiai klerofasizmust leleplező Éjféli mise kapcsán Fábry két haladásellenes tényezőnek, a fasizmusnak és a katolicizmusnak a kapcsolatát vizsgálja. Igen vitatható megállapítása — „Németországban... a katolicizmus ellenálló egyház lett“ — a háború előtti évekre, az 1933—1939-es időszakra vonatkoztatva talán megállja helyét: igaz, ebben az időszakban is az „ellenállás“ néhány főpap elmondott vagy írott malaszt-jellegű deklarációira, és az egyszerű katolikus hívek sporadikus ellenállására szorítkozott — az utóbbiak viszont egyszerűen mint emberek fordultak szembe a barna maszlaggal, nem pedig mint katolikusok. A német katolikus ellenállás igazi képét egy nyugat-nemet katolikus író, Heinrich Böll mutatja, nem csupán háborús, saját élményeit idéző írásaiban, hanem főleg „Billi- árd fél tízkor“ című regényében, ahol arról vall,, hogy igenis, Németországban is Quisling- katolicizmus volt, s a nyugat-német katolikus egyház, a nyugat-német klerikalizmus mai újfasizmusa törvényszerű eredője a hitleri rendszer idején követett megalkuvó, kollabo- ráns magatartásnak. Fábrynak mégis igaza van: ő azokat az elemeket, azokat a tényeket keresi, amelyek a német katolicizmuson belül is az antifasiz- mus támaszpontjai lehettek és lehetnek: szerepüket talán kissé felnagyítja, talán túlzott jelentőséget tulajdonít nekik, ennek oka azonban az aggódó gond és remény: hol lehet szövetségeseket taláni az embertelenség újjáéledő rendszere ellen, vannak-e egyáltalán erők, amelyek az egyre inkább militarilizádó, fasizálódó bonni részállamban a humánum, az emberség gondolatának hordozói lehetnek. Az optimális meglátás szülője az óhaj, a remény: s hogy ez a meglátás nem indokolatlan, nem csupán vágyszülte, azt éppen az önmagukról oly kíméletlen látleletet rajzoló, önvádakkal tusakodó Heinrich Böllök példája igazolja. Ami Fábry könyvében a legmaibban mai: azok az írások, publicisztikai esszék, amelyek a reneszánszát kikényszerítő fasizmus, az atommilitarizmus, az Adenauer-kormány előcsalogatta és támogatta tömeggyilkosok új pusztító tervei, világméretű szövetkezése ellen hadakozik .Betiltható-e a béke? — veti fel a kérdést a nyugat-német kommunista párt betiltása kapcsán, s a jelenséget és okait, végrehajtóit, a mögöttük álló erőket felmérve és elemezve rámutat a kísérteties párhuzamra, amely Hitlerék és Adenauerék, az 1933-as Berlin és az 1958-as Bonn között fennáll. A változó, jellegét változtató világban figyelő tekintete Stószból Afrikát is felméri, keresi és megtalálja az összefüggéseket a kairói Sepheard’s Hotel égése, a fréjusi gátszakadás és a Szaharában robbant francia atombomba, a hétesztendős algériai piszkos háború között. A kötet megrázó záró esszéje „Fülemülék nyomában" adalék kíván lenni a német fasizmus természetrajzához. Az írást kiváltó ürügy: a bonni miniszteri bársonyszékbe ült Teodor Oberländer lelplezése, ártalmatlanná tétele és nevetséges emlékezetkihagyása, aki képtelen felidézni tudatában mindazt, amit az általa vezetett Fülemülék, a Nachtigall-külnítmény tagjai elkövettek. Megdöbbentő és egyben vérlázító párhuzam: fülemülék mint fasiszta tömeggyilkosok! Az annyiszor emlegetett, irodalomban, művészetben megörökített német szörnykettőség: édel- gés a zongora mellett, csendélet festegetése a haláltábor parancsnoki villájában. Talán 665
