Irodalmi Szemle, 1962
1962/6 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Óndra Łysohorský a lah költő
az első csehszlovák republikában az ilyen illegalitás-kényszer nagyjában megszűnt. A dolgozók: szervezett tömeg. Pártja van, hangja, képviselete. Itt a költő tömegszolidaritása már nem mindent eluraló elsődleges kizárólagosság: funkciója megoszlik, kibővül, pártossága már nem elfúlón és elfultan mellreölelő. Bez- ruö gyűlöletében és kétségbeesésében a ki- mondhatatlanságig szorítja össze a fogát, de Lysohorsky — költői elfeledkezéssel, természetességgel — már József Attila „játszani is engedd fiadat“ szocialista óhaját is gyakorolhatja. És ha a bezruči időszak nyíltan és fizikailag gyakorolt munkásnyomorítását fel is váltotta az új, személytelen rém — a munkanélküliség —, a bányász már szocialista öntudata erejével szorítja ököllé kezét. Már nem pesszimista, de jövőjét tudó, jövőjén munkálkodó: „Nézek Nyugatra s egyre jobban hallom Keletnek lépte dobban“. Lysohorsky és népe ablakot tárón, a világgal beszélhet! Bezruč a némulás, a némítás pontján állott. Nyelvhalál öklözte kezét, fojtogatta torkát. „Anyanyelvem gyilkosai“ hörögte. E vidéken az erőszakos germanizálással és a ravasz polo- nizálással (az olcsó lengyel munkaerő behozatalával) a cseh nyelv kihalásra volt ítélve. A szociális nyomor itt és akkor nyelvnyomo- rítást is jelentett, a munkakizsákmányolás nyelvzsákmányolást. Bezruč elveszít valamit, Bezručtól, népétől ellopnak valamit: „a csehek Ahaszvérusza“ üvölt, tolvajt, rablót, gyilkost kiált. Védekezik, sirat, kétségbeesik. Lysohorsky viszont világra hoz, világra segít valamit: — a leggyengédebb szeretettel, félőn, őrzőn, az ecce, az idenézzetek örömével — népe első dalát, ábécéjének első hangját, könyvét, nyelve bizonyosságát. Amit Bezručnál a nyelvhalál víziója nagyít vádló félelmetes- séggé, azt Lysohorskynál a nyelvszületés valósága és tudata avatja költészetté — Bezruč őszi táj, téli hideg, kegyetlen hó, széltépte fák, vihartépte emberek. Bezruč egy nép, egy osztály, egy nyelv halálsikolya! Lysohorsky: sötét fellegjárás utáni, tavaszi rét, virágrügy. Egy nyelv születik: egy nyelv életbe kéredz- kedik, embereivel és embereiben világgá nyújtózkodik! A Bezruč—Lysohorsky különbség: adottsági és alkati különbség. Franz Werfel szerint, Bezruč „akarata ellenére“ lett költő. A bányásznyomor, a nyelvhaldoklás szinte kiprovokálta belőle a verseket. Ezért egyszeri és ezért beszélhetett csak egyszer, hogy utána örökre elnémuljon. Ezt így soká és tovább nem lehetett bírni. Bezruč a lázadás és lázítás szinte már önmagát emésztő fehérizzású hőfoka. Egyik levelében ezt írja: „Ha még vagy öt olyan verset írok, mint a Marička Mag- donová, akkor egyenesen az őrültek házába vihetnek“. Egy 1933-as levelében pedig ez áll: Én fáklya voltam mindig, mely mindkét végén egyszerre ég. Néha felteszem magamnak a kérdést: hogy tudtam ezt kibírni?!“ E bezruči önemésztő izzással, üvöltő szomorúsággal, vad kétségbeesett markolással szemben Lysohorsky szinte elszürkül, ellágyul, elhalkul. És mégis: a hatás, az effektus egy. És ez Lysohorsky költészetének sajátsága, titka és — bája. Lysohorsky a szegényt, a munkást, a ki- zsákmányoltat József Attilához hasonlóan az anyja miatt, az ő szemén át nézi, látja és vállalja: „Mért sebez, éget a sebetek engem?... És jajotok miért lettem? Mert a szemetekből az anyám szeme néz“. Dalával és dalában „a mamát hallgatja, a mama énekel... Nekem az egész föld az anyám keze“. Bezručnál ez az indíték, ez a gyengéd attitűd elképzelhetetlen! Bezruč elkeseredését senki és semmi sem enyhíti. A „csehek Ahaszvérusza“ a kétségbeesés határán mozog, mint öngyilkosai, tetemrehívó hullái, kik néma váddá, faggyá dermesztik verseit. Zordsága nem enged, nem enyhül. Egy lepke száll a kezére, elhessegeti: „Mit kezdjek én veled?“ Az „én“ aláhúzva! Lysohorsky az otthontalan, girhes macska fejét simogatva, „az elvárt becézés“ gesztusát gyakorolhatja és oszthatja meg „minden nyomorulttal, ki éhségtől nyávog s fagyok elől bujkál.“ Az embertelen világ fenyegető, vádló emberökle itt kreaturális szolidaritás simogató becézésévé enyhül! Ezért írhatta a német kiadás bevezetőjében Paul Gan Lysohorsky költészetéről: „sajátságosán egyéni keveréke a lírai gyengédségnek és a harcos keménységnek". Erzért összegezi és jellemzi ezt a költészetet a legjobban az első kötet címe „Éneklő ököl“. Bezruč ökle, a bányász csonka keze, verseiben sikoltva, jajongva, átkozva zuhan. Lysohorsky a költői elsődlegességgel hat, ami nyelvkondifikáló szerepéből is folyik: „Költő vagyok. S a költészet mi más: örök ifjan nézni örök változást, kis dalba zárva végtelen világot“. Nem véletlen, hogy egyetlen, költőnek hódoló verse, Hölderlint idézi. Hölderlint, aki törvényként állította: „Ami maradandó, az a költők műve.“ És ha megemlítjük, hogy Bezruč egyetlen verse, mely túllép a „Sziléziai dalok“ körén, szintén a „Hölderlin“ nevet kapta, akkor micsoda reflektor „vetül itt Hölderlin múlhatatlan létvalóságára, a „rés poetica“ realitására! Bezruč és Lysohorsky hites tanúk. De a balladák?! Amelyekről maga Lysohorsky mondja: „zord ritmust, rímet formál az írásom“. A ballada általában a zord attitűd műfaja. Ez viszont nem az adekvát Lyso- horsky-i forma. És hiába állítja: „a ballada a század egyetlen dala", ezt a kizárólagosságot csak kivételesen gyakorolja és sokszor eröltetetten. Néha maradandó művek születnek (Ballada a margarinról, a füstös csapszékről, a német marsai lováról, és főképp és mindenekelőtt: „Ballada a varjakról“), de amikor balladacímeket ír oda is, ahová az nem való, akkor ez hitelrontón hat vissza az egészre. Az igazi ballada nagy feszültséget igényel, bírni kell lélegzettel. A szavakat ólomsúly húzza, és ezek nem maradhatnak lent. A balladában a sorok mindig egy oktávval zuhannak és emelkednek, de végső hatása: a csend! A ballada után a csend tesz pontot: nem szólunk és nem mozdulunk. Elmondása, 658
